Eddig, amikor Bauer Barbarától olvastam egy-egy regényt, mindig arra gondoltam, túl sok ez nekem. Sok a fájdalomból, beleélésből, sok az öröm és a bánat könnyeiből. Minden történetétől túlcsordultam eddig, de soha még annyira, mint A fekete rózsától.
Azt mondják, fekete rózsa nem létezik… A színe fények játéka, árnyalatok keltette látszat. Valójában karmazsinvörös. A legmélyebb bordó amit érzékelni lehet, teltsége elnyel minden más árnyalatot…
Többször jelenik meg a fekete rózsa Bauer Barbara legújabb regényében; és ez a szín, ez a motívum azt hiszem képviseli mindazt, amit az írónő bele akart foglalni 302 oldalba. A fekete rózsa színe mindig azt tükrözi, ami belülről kitölt minket.
A legmélyebb érzelmeket: a magányt, a várakozást, a reményt és reménytelenséget, a szeretetet és a szerelmet. A kétségbeesést és a félelmet, a dühöt és a legmagasabban szárnyaló boldogságot. Az élet lényegét és körforgását egyben. Mindazt, ami mellett a hétköznapokban rendszerint elmegyünk anélkül, hogy fontosságát észrevennénk.
Ez a történet több mint Sommer Anna története. Több mint érzékletes, húsbavágó leírás a második világháború Magyarországra, vagy Etyekre ható borzalmairól. Több a történelemnél, a bornál, de a szőlőnél is.
Ennek a könyvnek illata van. És színe is.
Szippantható belőle az élet, a halál – mely szintén az életünk része. Vörös, bordó és átható zöld, gyümölcsösen frissítő és néhol kesernyésen rémítő.
Bauer Barbara tollal szőtte meg sokak emlékeit: az időt, mely időről időre szétszabdalt, elszakított egymástól családokat, majd ismét egybefonta tagjait. Mert mi a lényege az időnek? Semmi más, csak a természetes körforgás: az élet és halál közt.
Azért fantasztikus olvasni ezt az alkotást, mert többet tanít a legjobb történelemkönyveknél is. Nagyszüleink, dédszüleink mesélnek a sorok között. Úgy köt minket össze Barbara a múlttal, hogy abból homályba veszett hagyományainkat, legfontosabb értékeinket tanulhatjuk és élhetjük újra.
Ízeket, élményeket kapunk: csupa olyan dolgot, melyek a világon a legtermészetesebbek. Időutazáson vehetünk részt és mindezt úgy, hogy a legmélyebb zsigereinkből törnek elő a múlt mozaikos emlékképei. Hogy milyen volt az életért élni, milyen a valódi szerelem és hogyan festenek hagyományaink és múltunk valódi színei.
Az életnek hangjai, ízei, illatai, szagai vannak.
Íze, mint a daráé és a friss tejé. Olvasás közben nyelvünkön érződik a zsíron sült hagyma, a friss tej és a hirtelen sült karamell. Halljuk a domb közt futó patak csobogását, aztán egy bomba robbanását. Torkunkat és gyomrunkat egyszer a félelem és a düh szorítja gúzsba, aztán megkönnyebbülten sóhajtunk fel, mert végül értelmet nyer minden.
Annus a szemünk láttára cseperedik szertelen kislányból bátor, felnőtt nővé, aki megtalálja először önmagát, majd a szerelmet is, és etyeki parasztházukból eljut a várva-várt és megérdemelt boldogságig az Öreghegyre, a Vénembernél.
„A faluban azt beszélik, hogy Andris nagyapja, a szőlőhegyen remeteéletet élő Vénember, különleges bort tud készíteni. Olyan bort, amelyben nemcsak az van benne, aki készítette, de az is, aki issza. Talán még a jövendőt is meglátja, aki kortyol belőle. Egyszer Annus is megkóstolta. Lehet, hogy ezért tűnik fel előtte újra meg újra egy fekete márványlap, belevésett nevekkel, köztük azéval, akit mindenkinél jobban szeret?”
A fekete rózsa szól családról, bánatról, az értelmetlen háború veszteségeiről és mindarról, ami közös a magyar, sváb, zsidó, székely és bármely egyéb nemzetiségű emberekben. Nem is gondolnánk, de számtalan közös pont van bennünk. Erre tanítottak minket anyáink és apáink, nagy-, és dédszüleink, és tanít minket most is, emlékükön keresztül a múlt.
A regény egy csodás, valóságos mese, melybe mi is belecsöppenünk, és megtanulunk magyarnak lenni. Embernek lenni – szeretettel, félelemmel, várakozással, reménnyel és küzdelemmel.