Mikor egy nőt elhagynak, egy kicsit meghal valami a lelkében. Sír.
Nem mintha bármi változna a könnyek által. Mégis sírnia kell.
Csak ténfereg az ijesztően üres lakásban, kába és hitetlenkedő. Üres, mint körülötte a tér. Nem tud enni. Nem tud aludni. Csak zakatol benne a sok kérdés: Miért? Mit tettem? Mit tehettem volna másképp?
És csak sír, sír, ezer könnyet is elsír, és közben tudja, hogy minden megváltozott, és már semmi nem lesz olyan, mint volt. És lassan ráébred, hogy neki is változnia kell.
Meghalt lélekkel fel kell állni, s tovább kell menni, mert az élet nem áll meg. Nem szűnik a Föld forgása, nem marad éjszaka örökké csak azért, mert elhagyott élete sötétbe borult.
Tudja, fájó lelke érzi, menni kell. Össze kell szedni a darabokat, s egyenként összeilleszteni őket. Aztán a toldozott-foltozott összerakott lélekre fel kell épülnie egy újnak, mely erősebb, ha mégoly rongyos is volt.
Igen, tovább kell lépnie, és meg kell tanulnia újra bízni. Önmagában és a világban. Megtenni egy lépést, majd még egyet. Akkor is, ha úgy tűnik, nem megy tovább egyedül.
Ha úgy tűnik, túl nehéz a súly. Bíznia kell, és elfogadni a segítő kezet. Azokét, akik mindig a háttérben vannak. El kell fogadnia, pedig az elfogadás is pokoli nehéz.
De az elhagyott nő erős, és feláll. Akkor is, ha a lelke ezer darabra tört. Nem csak túlél, hanem a romokra újjáépíti önmagát. Hiszen időközben megtanulja, ha el is hagyták, az élete attól még az övé, értékes és egyszeri, amit élni kell. Akár egyedül is.
EZ IS ÉRDEKELHET: