Amikor már régóta vagy egyedül és millió dolgon átestél, akkor felépítesz egy csomó falat. Nem csak a lelked körül, a tested is, mindened falakkal veszed körül, mert annyi, de annyi sebet kaptál már, hogy inkább kizársz mindenkit, csak nehogy megint sebet kapj.
Aztán begyalogol az életedbe és tetőtől talpig libabőrös leszel és azokat a stabil, nehéz falakat egy másodperc alatt ledöntöd. Önszántadból. És ott maradsz pőrén.
És mond szép szavakat és símogat és elhiszed, hogy neked is jár a boldogság.
Aztán rájössz, hogy ezek csak a te érzéseid. Nem az övék, a tieid. Te rá gondolsz, ő pedig nem rád. Vagyis, nem is tudod. Tudod, hogy ő is sérült, hogy neki is vannak hatalmas sebei, amik még frissek, de azért ott van benned, hogy megint te fogod megszívni, hogy megint te sérülsz jobban, mert nem tudsz játszmázni, mert kiteregetted az összes lapodat, tisztán, őszintén, pőrén. És ott állsz csupaszon, falak nélkül, védelem nélkül, mert az az egy, aki ledöntötte, aki feltörte a védelmi vonalat, nem rád gondol.
Nem ígért semmit. Érzelmeket sem. Mégis, neked ő a libabőr, tetőtől talpig, a hajad szálától a kislábujjadig.
Bizonytalan minden. Az önmagadba vetett hited a leginkább, mert elhitted neki, hogy neked is jár a boldogság….
És nem tudsz mit tenni, vársz.
Vársz, hogy rád gondoljon, hogy hozzád szóljon, hogy simogasson. Ez a várakozás időt ad neked, hogy eldöntsd, tényleg ő az, aki miatt el kell veszned, vagy eltemeted magadban és talán egy picit vastagabbra húzod a falat magad körül.
EZ IS ÉRDEKELHET: