Időről-időre utamba kerülsz. Közelembe férkőzöl és lelkemig hatolsz. Hús-vér valódban elém állsz. Tekintetedtől reszket minden porcikám.
Nem tudom, te keresel engem, vagy én idézlek meg? Te akarsz látni és ezért jársz nyomomban, vagy én hívlak elő rejtekedből? Csak azt tudom, valamiért még kötődünk egymáshoz.
Meghallom sóhajaid és te is szívem szavát.
A szerelem elemi erővel tör rám minden alkalommal, de most már menekülnék előled. Nem akarok újra beléd szeretni, hogy aztán megint szenvedjek. Persze már késő, hiszen megérintetted lelkem…
Az irántad táplált érzelmeim úgy támadnak fel minden találkozásunkkor, mintha csak aludtak volna egy kicsit. Betöröd szívem ajtaját és én megbénulok a rémülettől. Mindig azt remélem, érzelmeim már a múlt ködébe vesztek…
Sosincs így.
Hét éve, hogy először azért fohászkodtam, bárcsak múló szeszély lennél, de sosem voltál az, annál te mindig is sokkal többet jelentettél nekem.
Három évig voltunk együtt, mégsem lett történetünkből happy end. Túlságosan szerettük egymást, szinte bele is őrültünk, hiszen szívünk óriási lánggal perzselte lelkünk.
Ha mással töltöttem az időt, téged emésztett a féltékenység, ha nem voltál velem, mardosott a kétség, hogy hol jársz, mi van veled? Nem bírtuk elviselni, hogy mások felé is fordul figyelmünk, ki akartuk egymást sajátítani, miközben szabadok is akartunk maradni.
Végül a szabadság iránti vágy győzött, s elbúcsúztunk egymástól. Két évig nem is találkoztunk. Aztán egy éjjel ismét megjelentél az ablakom alatt. Azt hittem csak káprázat vagy, de nem voltál az.
Ez is érdekelhet: Legyél az, akivel együtt álmodhatom
Azóta is felforgatod a világom időről-időre. Aztán elválunk, mert érzéseink képtelenek vagyunk szavakba és mondatokba formálni. De újra és újra próbálkozunk, hiszen nem jó külön sem. Mert bármennyire is próbáljuk lelkünk mélyére temetni szerelmünk, nem megy. Nem bírjuk egymást elengedni…