Odakint végre tombol a nyár! Ideje egy részét, aki teheti vízparton tölti. És olvas! Ugye, olvastok? Hiszen annál jobb nincs, mint elmerülni a fantázia világába, egy-egy jó történetet olvasva.
Mi ehhez hoztunk most egy kis ajánlót, ezúttal a 21. Század Kiadótól.
Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla?
memoár, ön- és énsegítő könyv
Nem is annyira az a kérdés, hogy akarunk-e beszélni róla, hiszen egyértelmű, hogy kell. Csak annyival könnyebb másról beszélni, elhallgatni, vagy úgy csinálni, mintha nem is létezne. Lori Gottlieb saját életének kételyeit, saját eseteinek tanulságait feltárva arra hívja fel a figyelmünket, hogy szólaljunk meg végre. Hogy akarjunk és merjünk is beszélni.
A kötet úgy működik, mint egy speciális valósághow, amiben nemcsak más kliensek történeteibe kukucskálhatunk bele, hanem abba is, milyen az, amikor terapeuta kerül kliensi helyzetbe. Hogyan viselkedik? Falat húz maga köré? Nehéz eset? Állandóan sír? Csak kerülgeti az igazságot, és másról beszél? Olyan dolgokat akar megoldatni a terapeutával, amiket neki kellene? Vagy csak egyszerűen ugyanolyan esetlen, sérülékeny ember, mint bármelyik kliens, ha padlóra kerül, annak ellenére, hogy az a szakmája, hogy másoknak segítsen talpra állni? És amikor ő van jelen terapeutaként, vajon mi játszódik le benne? Mi járhat a fejében, amikor kliensét hallgatja?
Lori Gottlieb nem szégyelli nekünk megmutatni, hogy az orvosok, pszichiáterek is emberek.
Sőt, pont ezzel az örök emberséggel, érzékeny humanitással tudnak igazából segíteni másokon. Saját élettörténete által – hogyan lett sok-sok kanyar után pszichiáter, vállalt egyedül gyereket, kezdett el könyveket írni, miként lett sikeres szingli anya, találta meg az ideális férfit, aki pont a házasságuk előtt jelentette be, lelép, mert nem akar egy gyerekkel közös háztartásban élni –, mely látszólag egy szakítás gyászfeldogozása, de valójában egy életközepi válság, sokkal közelebb kerülhetünk a mi élettörténetünkhöz is. Közben pedig rájövünk, hogy terápiára járni, nem ciki, kínos dolog, hanem alapvető szükséglet. Rájövünk, hogy a felnőtté váláshoz, a felnőttként való létezéshez csak az önismereten keresztül vezet az út. Rájövünk, hogy az érzelmektől nem félni kell, hanem felismerni őket, mert azok adják a térképet a lelki fejlődéshez.
A könyvet olvasva, hol megrendülünk, hol hangosan kacagunk, hol meglepetten pislogunk egy-egy elképesztően egyszerű és őszinte igazságot olvasva. Gottlieb roppant szórakoztató, olvasmányos, érzelmekre ható stílusban, mégis szakmaian tárgyalja ki a huszadik századi ember problémáit: milyen lelki sérülés a narcizmus alapja, miért vonzzák a borderline-ok a narcisztikusokat párkapcsolatban, hogyan lehet felkészülni a halálra, miként küzdhet meg valaki egy daganatos betegség hírével, miféle családi örökségeket, lelki terheket cipelünk, milyen sokunknak van kötődési és elköteleződési problémája, mennyi a magányos, dühös ember, hány kihívás elé állít a gyereknevelés, egyátalán, amíg odáig eljutunk, hogy gyerekünk lehessen, akarhat-e egyedül gyereket egy nő, hogyan ketyeg biológiai vekker, milyen az egyedülálló anyáknak, milyen arcai és hangjai vannak a gyásznak, fájdalomnak, hány alakban jelentkezik a depresszió, mik is azok a konzultációs csoportmegbeszélések, amikor egyik pszichiáter tanácsot kér a másiktól klienseivel kapcsolatban, mennyire máshogy viselkedik a pszichiáter kliensként, amikor rádöbben, nem is különbözik annyira a klienseitől? A sok-sok kérdés mellett még egy fontos és gyakran felmerülő kérdésre is választ kapunk: A seggfejek vagy a sérültek társadalmában élünk? Ez utóbbi inkább, de ezen az egyes emberek igenis tudnak változtatni, ha akarnak. Csak rajtunk múlik.
“Mindenkinek vannak démonjai – nagyok, kicsik, régiek, újak, csendesek, zajosak, mindenfélék. A démonok bizonyítják, hogy mégsem vagyunk annyira kívülállók.” Gottlieb
“A világ tele van nehéz emberekkel. Néha azonban (valójában gyakrabban, mint hinnénk) mi magunk vagyunk a nehéz emberek. Néha mi magunk vagyunk a pokol.” Gottlieb
Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van
„Toby Fleishman egy reggel felébredt abban a városban, ahol egész felnőtt életét töltötte, és ahol egyszer csak tolongani kezdtek a nők, akik mind őt akarták.” Így kezdődik a regény, in medias res, a szenvedélyek és testiség közepébe vágva, de még mielőtt bárki azt hinné, hogy a történet középpontjában csak a szexualitás áll, hangsúlyozni kell, hogy nem így van. Fontos szerepet kap ugyan, nagyon fontosat, de csak annyira, amekkora jelentősége a párkapcsolatokban, házasságokban van, és amennyire hirtelen vágyhat rá egy frissen elvált ember.
Toby Fleishman ugyan már nem házas, legalábbis elköltözött, és a papírokat is most tervezik aláírni feleségével, Rachellel. Rachel elhanyagoló, karrierista anya, kiállhatatlan feleség, rossz barát, azt gondolhatnánk, jobb is, hogy férjével szétmentek. Toby pedig, aki eddig hősiesen kivette a részét a gyereknevelésből, otthoni teendőkből, amiért „mama bácsinak” hívják, hirtelen szabad lesz. Kinyílik előtte egy új világ: New York láthatatlan univerzuma, egy rejtélyes város a városban, melyben a szexappokon és randicseteken mindenki szexelni akar, ráadásul minden nő vele, aki alacsony, és nem pont előnyös külsejű.
Volt felesége egy reggel a szokásosnál hamarabb viszi át az apás hétvégére 9 és 11 éves gyermekeiket, majd eltűnik. Teljesen. Ez a történet alaphelyzete, de hogy mivé is bonyolódik pontosan a sztori, hogyan hurkolja körül az olvasót, és húzza magával, ahhoz el kell olvasni a regényt. A kötet stílusa laza, nagyvárosi, vagány humorú, szókimondó, mely mégsem csúszik túlzott könnyedségbe: érzelmi pofonokkal is rendesen sorozza az olvasót. Dramaturgiája, cselekményszövése zseniális: nehéz letenni, muszáj befalni a könyvet.
„A fennmaradó házasságokat boldognak tekintjük, mégha nem is boldogok.” A regény nemcsak a házasságok (és válások) hazugságait leplezi le, hanem felnőtt létünk összes önáltatását és árulását, mellyel fiatalabb énünket árultuk el. Kiderül, hiába gondoljuk úgy, hogy életünk minden eseményében nyerni kell, mint egy sportversenyen, valójában az a legnagyobb diadal, ha megengedjük magunknak azt, hogy néha kudarc is érhessen minket.
Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van című kötete berobbant az irodalmi életbe. Egyfelől elaléltan fogadta a finnyás angolszász művészvilág, másfelől komoly bestseller lett, hónapokig fent volt a New York Times listáján. A Guardian az új Philip Rothnak nevezte, és az összehasonlítás megállja a helyét.
Elképesztő lendület van a szövegben, sodor, mint a zúgó folyó, és nem csak sodor, át is alakít valamit benned, mert Taffy jól ismeri a férfiakat, a nőket, a gyerekeket és minden olyan kimondatlan vágyat, fájdalmat, melyek kimondásával többek lehetünk. Az életet újrakezdők vagy az életet még csak most kezdők kötete ez. Szóba kerülnek elhagyott férjek két gyerekkel (ezek akár elhagyott feleségek is lehetnének), negyven feletti nők, akiket a társadalom semmibe vesz, a karrieristának nevezett, szörnyeteg nők vagy anyák, testképzavar és diétanácizmus, kötődési problémák, narcizmus és gyerekkori sérülések, az egész társadalomra jellemző magány, az anyatest traumái, a szülés olyan megalázó helyzetei, amikről nem beszélünk, egyetemi barátságok, randiappok és erotikus csetek, sok-sok szex, életközepi válság, egymás lakótársaivá váló házastársak és a feminizmus óta egyenlőnek gondolt nők, akiknek valójában nem sokat változott a helyzete, a mai napig a fontosság számkivetettjei maradtak.
A Jóbarátok-generáció – Saul Austerlitz
Mi zajlott a színfalak mögött?
Jóbarátok. Egy sorozat, ami generációk életét változtatta meg, és tette őket függővé az érzelmektől, humortól, őszinteségtől, illetve segített nekik kikapcsolódni, megfiatalodni vagy éppen felnőni. Egy sorozat, ami hirtelen ráérzett arra az erős igényre, ami a fiatalokban a kilencvenes években munkálkodott: végre magukról szeretnének filmeket látni, az első lépéseikről akár a nagybetűs életben, akár kisbetűs helyzetekben. Arról, milyen az első munka, a párkapcsolati botladozások, netán házassági próbálkozások, milyen az, amikor a baráti társaságunk szinte még pótcsaládként funkcionál.
“A Jóbarátokban volt egy alapigazság: felismerte, hogy az amerikai fiatalok, az életük elengedhetetlenül fontos részének tartják a baráti körüket. Ahogy egyre később házasodtak, sok esetben meg már egyáltalán nem, úgy lett a barátság egyre inkább életforma.”
1993-ban Marta Kauffman producer egy Insomnia nevű kávézó mellett hajtott el, melynek kiült foteljei, színes bútorai, az izzósorok és a polcokon sorakozó könyvek annyira megtetszettek neki, hogy elgondolkozott, nem lehetne-e egy sorozatot csinálni, mely egy kávézóban játszódik? Ráadásul párjával akkoriban költöztek át New Yorkból Kaliforniába, és rettenetesen hiányzott nekik az ottani baráti kör. Barátok és egy kávézó. Úgy tűnt, hogy megszületett egy sorozat ötlete.
1994 szeptemberében a képernyőn már azt láthattuk, hogy hat barát ücsörög a kedvenc kávézójukban, hogy szexről, párkapcsolatokról, munkáról meg az élet egyéb dolgairól trécseljenek. 1994 nem ma volt, néhol már a frizurák és ruhák is szinte mókásnak tűnnek, mégis a mai napig újabb és újabb rajongók fedezik fel Rachel, Monica, Phoebe, Ross, Joey és Chandler életét. A sorozat – tehetséges megalkotóinak köszönhetően – szőröstül-bőröstül bekebelezte a fiatal közönséget. A Jóbarátok volt e korszak legkedveltebb és legnagyobb hatású televíziós programja. Népszerűségének alig ért más széria a nyomába. Hány apró döntés és véletlen kellett ahhoz, hogy a színészi csapat így összeálljon, és a történet ennyire erősen működjön? Mi is történt pontosan a tíz évadnyi rész forgatása során, mely alatt a szitkomok és a szappanoperák elemeinek ravasz ötvözésével valami fergeteges született a képernyőn? A kötetből kiderül: a szerző segítségével bepillantást nyerhetünk abba, hogy mi zajlott a színfalak mögött!
Saul Austerlitz, a popkultúra ismert krónikása, exkluzív interjúkat készített az írókkal, a rendezővel, a producerekkel és a stáb tagjaival a sorozat történetéről, amely sorozat a Netflixen jelenleg is meghökkentő népszerűséggel éli utóéletét. Izgalmas részleteket közöl a forgatás körülményeiről, a Super Bowlról, londoni utakról, leszbikus esküvőkről, frizuradivatokról, szupersztárok cameóiról vagy a millió dolláros szerződésekről.
Megtudhatjuk, hogy Monicát játszó Courteney Coxot eredetileg Rachel szerepére szánták, ő kérte, hadd kapja a másik karaktert. Kiderül, hogy Lisa Kudrow biológusnak készült, és csak később választotta a színészetet. A szerző elárulja, hogy Ross szerepét szinte egy az egyben David Schwimmerre írták, illetve azt is, hogy Jennifer Aniston és David Schwimmer között olyan tökéletesen működött a kémia, valami olyasmi jött közöttük létre, amit még sohasem láttak a producerek előtte: vonzalom és gyűlölet, gyengédség és brutalitás varázslatos, leírhatatlan kevercse. Nem csoda, hogy végül ők lettek a sorozat szerelmespárja, nem pedig Joey és Monica, ahogy a forgatókönyvírók eredetileg tervezték.
Kiderül az is, miként került fel az ajtóra a sorozat ikonjává vált keret, és mi a szerepe. Eredetileg egy akasztót akartak tenni oda, aztán a kellékes jobb ötlettel állt elő. A képkeret tökéletesen illett a bohém, ironikus stílushoz, ráadásul még szimbolikus jelentéssel is bírt: azzal, hogy elvették a lakásokban megszokott helyéről, a zongoráról, kandallópárkányról, és még fotó sem került bele, a keret a szereplők középosztálybeli életének lerombolását jelképezte. Egy olyan életét, melyben a múlt régimódi szabályait – ami az udvarlást, házasságot, gyereknevelést illeti – újra lehetett írni.
A kötetből megtudhatjuk, mennyi fontos apróság, a színészekkel együtt alkotó kreativitás és tehetség kellett ahhoz, hogy a sorozatnak ekkora rajongótábora legyen. A Jóbarátok az új műsorokkal is felveszi a versenyt. Előkelő helyet foglal el a televíziós adások népszerűségi listáin, az ismétlések is ott vannak a Top 10-ben! A sorozat a 90-es évek televíziós szimbólumává vált, öröksége és sikere a legmerészebb ábrándokat is túlszárnyalja. Ez a letehetetlen, vidám, humoros könyv is ezt bizonyítja. A Jóbarátok rajongók tehát elképesztően sok izgalmas háttérsztorit ismerhetnek majd meg a kötetből. A Generation Friends Amerikában a sorozat bemutatójának 25. évfordulójára jelent meg.