Nem, már nem az vagyok, aki egykor voltam. Az arcomról málladozik a naivitás maszkja. A tükörben még ugyanaz a lány tekint reám, de a lelkem már megjárta a Mennyországot és a Poklot.
Szememben még parázslik a tisztító tűz lángja. Igaz, a szomorúság árnyai is átsuhannak rajta. Nem is olyan rég, mint egy kisgyermek kitől elvették játékát, üvöltöttem, ha elhagytak és igazságtalanul vádoltak.
Könnyeimmel küzdve toporzékoltam a csalódottságtól.
Aztán megismertem az igazi veszteséget, s meg kellett tanulnom, hogyan engedjem eltávozott szerettem lelkének egy darabját lelkembe. Le is hullt a függöny az ártatlanság kora előtt. Cserébe megtanultam, hogyan csitítsam le magamban a tombolni készülő, mindent maga körül elpusztító vihart.
Rájöttem: Mit sem ér a lázongás, ha azzal már nem lehet megváltoztatni a történteket. Felesleges szívembe csepegtetni a dac, a harag a kétségbeesés mérgét.
Nincs értelme olyanért szenvedni, ami csak az én lelkem érintette meg. Megtanultam, hogy nem mindenkinek vagyok olyan érték, mint amilyen ő nekem. Felnőttem, és ma már vállalom azt a szerepet, amit az élet rám osztott. S ez azzal jár, hogy nem érdekelnek mások drámái, amikkel engem dróton rángathattak.
Fontosabb, hogy visszacsaljam lelkembe a fényt. Mosolyokban, érintésekben, ölelésekben megéljem a boldogságot. Már nincs erőm mindenkit megvédeni és megmenteni magától. Megtanultam: van, akinek csak akkor kellek, ha éppen rosszra fordul az élete. Ha a napfényben fürdőzik, elfeledkezik rólam, nem ossza azt meg velem.
Éppen ezért nincs szükségem azokra, akik könnyedén fordítottak nekem hátat. Nincs értelme belekapaszkodni régmúlt árnyakba.
Előfordul, hogy a szeretet egyoldalú marad. De ez nem kell, hogy elkeserítsen és szívemet megtiporva kifordítson önmagamból.
Azt hiszem, valami tényleg megváltozott bennem. Lassan, de biztosan málladozik arcomról a naivitás maszkja. Talán a lelkemből is kikopott valami. Vagy végre önmagamra találtam? Nem tudom…
EZ IS ÉRDEKELHET: SZERETETKÖTELÉK