Kell.
Meg kell csinálnom valamit. Meg kell lennie valaminek. Kell, kell, kell, kéne….
Ismerős? Ugye igen?
Nap nap után szembesülök a ténnyel, hogy a mindennapokat szigorú normák szerint éljük, szinte gúzsba vagyunk kötve.
Íratlan szabályok szerint próbálunk megfelelni külső befolyásoknak és a belső kényszereknek is, és ez utóbbiak fojtása gyakran erősebb, mint a kívülről jövő kényszereké.
40 éves vagyok, most már szülnöm kell… – ez egy belső kényszer, amivel sok nő szembesül. Férjhez kell mennem, mert jön a gyerek… – ez pedig egy másik, de hasonlókat lehetne sorolni vég nélkül. Meg KELL felelnem, jobban KELL alkalmazkodnom, be KELL simulnom…
Ez is érdekelhet: ÍGY KOMMUNIKÁLJ VITÁS HELYZETEKBEN
Férjhez kell mennem. És akkor fehér ruha is kell, meg arany karikagyűrű.
Arany? Miért arany? És ha valaki nem is szereti? Kell, mert azt szoktuk?
Megint egy belső kényszer.
Mint ahogy a házasság után a kötelező nászút, vagy a fiatal házasoknál a kötelezően következő lépés a saját lakás, majd a gyerek.
De mi van, ha nincs pénz saját lakásra?
Akkor már nem is jöhet a baba, mert a szokások és a belső kényszer szerint előbb mindenképp a saját lakás kell?
És mi van, ha valaki ezüst gyűrűt szeretne, mert az a kedvence? Az nem lehet? Vagy nászútra úgy akar menni, hogy mennek a barátai is? Szóba sem kerülhet, mert a nászútnak romantikus édes kettesnek kell lennie?
Miért kényszerítjük saját magunkat?
Kellkellkellkell, mint valami mantra, szajkózzuk magunkban, holott sokszor ezek a belső kényszerek homlokegyenest más irányba terelnek bennünket, mint amit valójában szeretnénk.
Valamiért mégsem merjük felvállalni azt, amit valójában akarunk – önmagunk előtt!
De miért?
Ha boldogok akarunk lenni, és igazán a saját utunkat akarjuk járni, valahogyan meg KELL tanulnunk átugrani a saját árnyékunkat. Talán ez az egyedüli, ahol létjogosultsága van ennek a szónak.
Nem mindenben, nem minden áron, de igenis néha menjen a francba a kell – és legyen csak az, amit akarunk!