Nem tudom, mi hajt téged még felém. A vágy, az unalom vagy a szenvedély? Csak annyi bizonyos, hogy már álmomban szólsz jöttödről, mielőtt megjelennél hús-vér alakodban is az életemben.
Persze mindig csak akkor, mikor már megnyugodna szívem és elfelejthetnélek.
Mint a fa, ami gyökereit próbálja minél mélyebbre nyújtani, hogy kinyerje a nedvességet a földből. Úgy kapaszkodsz belém álmomon keresztül. Újra belevésődnek vonásaid szívembe, nappal is kísértesz. Talán ilyenkor már azt akarod, hogy menjek eléd, de legalábbis várjam érkezésedet.
Mindig igyekszem magammal elhitetni, csak látomás vagy. Aztán mégis életem küszöbén állsz, hisz nem szokásod ajtóstól rontani a házba. Különben is ilyenkor keresed a jelét annak, hogy nincs senki más mellettem, aki elvonhatná rólad figyelmem. Körbeforogsz, tekinteteddel végigsimítod bőröm, s ha pillantásom is elkapod, már tudod: megint győzhetsz.
Persze még egy ideig próbálod türtőztetni magad, hátat fordítasz nekem, mert játszani akarsz.
Vadászatra vágysz, amihez még mindig alkalmasnak találsz. Így mikor újra mellém sodródsz, már küldöd felém a jeleket. Koromfekete szemed rám függeszted, ajkad félig kinyitod, hogy tudjam, mire van belőlem szükséged.
Nem értem miért jutunk mindig vissza a kezdőponthoz, mikor már annyiszor elköszöntünk. Igaz, akkor jössz, mikor már kikopnál belőlem, s közömbössé válhatnál. Na persze, így, hogy sosem zárjuk le történetünk, mindig van ok a folytatásra.
Talán azért is jelensz meg álmomban, hogy nappalaim is megnehezítsd. Mert tudod, keresni foglak és lassan mindenkiben csak téged látlak ismét. Nem hagyod, hogy elszakadjak tőled. Nyitva hagyod történetünk, hogy az elszalasztott és újra szárba szökkenni készülő szerelem ígéretével vonzd magadhoz szívem és testem…