Egy évtizedet eltölteni valaki mellett nem kis teljesítmény. Akkor sem, ha házasságban élünk vele, akkor sem, ha „csak” párkapcsolatban vagyunk és együtt élünk. Tíz év bőven elegendő ahhoz, hogy nagy döntéseket hozzunk a közös jövőnk építésére vonatkozóan. Ha pedig ez nem történik meg, ott valami óriási baj van.
Mariann története:
Fiatalok voltunk még, 23 évesek, éppen csak kikerültünk az egyetemről, mikor összekerültem Zsolttal. Egy év után összeköltöztünk, és ő az elején elmondta, egy nap szeretne családot alapítani. Örültem ennek a nyílt beszédnek, azt hittem így mindig tudom majd mire számítsak tőle. Nem így lett. Három év után elvitt egy hosszú hétvégére Párizsba, és titkon azt reméltem megkéri a kezem, de nem történt ilyesmi. Nem baj, gondoltam, hiszen még fiatalok vagyunk, majd kicsit később. Tudtam, hogy anyja nem igazán kedvel – az érzés kölcsönös volt-, de azt is tudtam, Zsolt akkor is szeret. Együtt fizettünk albérletet, aztán lakást vettünk hitelre, ami már egy kicsit komolyabb elkötelezettséget jelentett.
Az évek teltek, kapcsolatunk nyugodt, csendes mederben csordogált, közben mindketten egyre magasabbra lépkedtünk a ranglétrán. A baráti körünben egyre többen házasodtak össze és vállaltak gyermeket. Én is vágyni kezdtem egy saját gyermek után. Célozgattam is rá, de nem akartam Zsoltot presszionálni. Nem akartam sarokba szorítani, vártam, hogy éledjen fel benne is a vágy egy gyermek után, de egy idősek voltunk, ő ráért.
Jó csapatot alkottunk, ha a lakás kifestéséről vagy berendezéséről volt szó, mindig jól működtünk együtt. Szívesen vitt munkahelyi bulikra, és én meglepve tapasztaltam mennyire büszke rám, a külsőm és a munkahelyi előmenetelem miatt is.
Újabb évek teltek el, közben néhány tragédiát is átvészeltünk együtt. Előbb az ő édesapja, aztán az én édesanyám hunyt el fájdalmasan korán. Támogattuk egymást, vigyáztunk egymásra, a szeretet és az összetartozás érzete soha nem volt erősebb köztünk, mint akkor. Akkoriban eszembe se jutott egy gyerek, és mire feleszméltem, tíz év ment el az életemből.
Egy nap rádöbbentem az idős házaspárok életét éljük. Nem járunk el sehová, nincsenek hétvégi bulik, mozik vagy randik. Csak a tévé és havonta egy szeretkezés. Éreztem, hogy baj van. Tíz év után se egy jelképes gyűrű, sem családalapítási szándék nem szerepelt a tervei között. Én egyre erősebben éreztem, hogy szeretnénk családot, de Zsolt nem mutatott erre hajlandóságot.
Mire betöltöttem a 33. évemet Zsolt elém állt és bevallotta, szerelmes lett valaki másba, aki most gyereket vár tőle. A világ hirtelen a feje tetejére állt, nem értettem semmit. Még csak ki se maradt soha éjszakára, csak a munkahelye miatt járt el havonta párszor továbbképzésre…. Végül bevallotta nem mindig ott volt és főként nem egyedül, ahol mondta. A viszonya egy éve tartott. Azt mondta szeret, de nem volt igazán szerelmes belém soha. Jó volt velem ez a tíz év, ezért is szakított nehezen…
Én megköszöntem az őszinteségét, és elküldtem a fenébe.
Annyira gerinces volt, hogy a lakáshitelt átvállalta. Én viszont most mindent kezdhetek elölről. Újra albérletbe kerültem, és 33 évesen egy olyan világban vagyok, ahol szinte mindenki csak szeretkezésre keres alkalmi partnert. Pedig én olyan párt keresek, akiből talán egy nap majd lehet a gyermekeim apja… De az megint csak évek kérdése…
Legalább nem kötötte meg a különválást egy gyerek…