Hallgatunk. Már megint fülsüketítő a csend. Pattanásig feszült idegekkel próbáljuk elnyomni magunkban negatív érzéseinket. Inkább a tévét bámuljuk- meg vele párhuzamosan a telefonunkat nyomkodjuk-, hogy ne kelljen beszélni.
Filmekbe mélyedünk, online tartalmakat fogyasztunk, hogy elkerüljük a helyzetet, amikor egymás szemébe nézve ki kell mondanunk az igazságot kettőnkről.
Már nem merek társalgást kezdeményezni veled semmi komoly dologról. Néhány alkalom után megtanultam: gyorsan lerendezel minden engem érdeklő témát. Bezzeg, ami téged érdekel, arról hosszas előadást tudsz tartani. Pedig tőlem nem bírod elviselni, ha valamiért lelkesedem.
Igyekszel elfojtani vulkánként kitörni készülő érzéseimet is, és eléred, hogy ostobának érezzem magam melletted. Az utóbbi időben észrevettem, hogy minden mondandómban, tettemben találsz valami nevetségeset, vagy valamit, amibe beleköthetsz. Azt hiszem kiábrándultál belőlem, talán már le is nézel. Nem tudom gyűlölsz vagy csak unsz, de még arra se veszed a fáradtságot, hogy szakíts velem.
Pedig tudom, hogy valami elromlott köztünk, de nem akarsz róla beszélni.
Már nem merek programokat ajánlani, mert bár valószínűleg egy rövid hallgatás után belemennél, de aztán megfeledkeznél róla. S ha felhoznám, csak értetlenül bámulnál rám, aztán bosszúsan el akarnál indulni, én pedig visszakoznék. Ha mégis elmegyünk valahova, grimaszokat vágsz és rohansz előre, csak hogy minél hamarabb túlessünk a programon.
Kedvemre is tennél, meg nem is. Többnyire magadat választod.
Nem szeretsz velem lenni, nem akarsz időt tölteni velem. Csak púp vagyok a hátadon, a gyermekünkkel együtt. Hiába főzöm a kedvenc ételeidet, várlak naponta valamilyen finomsággal a konyhában és az ágyban. Mindez már megszokott. A legszebb és leggondoskodóbb nőt is megunják. Hát még egy olyan átlagosat, mint én!
Azt hiszem arra vársz, hogy én mondjam ki a végszót. Mert 8 éve elmondtad: te nem tudsz és nem is szeretsz szakítani. Már párszor felvetettem neked, hogyha gondolod, elmegyek. Mindössze annyit mondtál, nem akadályozol semmiben. Ha maradok az jó, ha elmegyek, megbirkózol vele.
A közömbösséged teljesen leblokkol. Nem értem mi történt velünk? Mivé lettünk? Ennyit bírt a kapcsolatunk? Nincs semmi, amit tehetnénk, hogy jobb legyen? Ha nem, akkor ideje mennem, csak ne félnék ennyire egyedülálló anyaként újra kezdeni mindent!
Gyűjtöm az erőt magamban, ahhoz, hogy kimondjam a végszót. Tudom az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal, mégis sokan azt hisszük, annál rosszabb nincs. Pedig van, hiszen nincs értelme olyan mellett maradni, aki nem szeret, akivel csak romboljuk egymást és nem építünk semmit, csak egy boldogtalan jövőt. Az pedig nem példaértékű a gyermekemnek, de neked és nekem se jó így…
nyitókép: Image by freepik