Egy ágyban fekszünk. Te az egyik, én a másik felét birtoklom. Futó csókot lehelsz arcomra, majd hátat fordítasz nekem és elalszol. Én még egy ideig azon töprengek, mikor lett életünk rutinszerű?
Gondolataim régi szép időkbe tévednek, ahol még öröm és izgalom járta át együttléteink.
Reggelente egy kávé erejére állunk szóba egymással. Délután mikor hazaérünk, 10 perces mi történt aznap beszámolót tartunk. Míg én a konyhában tüsténkedem, te az én idődet élvezed. Esténként egymás mellett eszünk, síri csendben.
Tudom, szükséged van egyedüllétre, de egy ideje úgy érzem, csak én idő van, s nincs szükséged velem tölthető időre. Hogy mire alapozom ezt?- Arra, hogy hétvégenként se zavarjuk meg egymást beszéddel. A számítógép előtt ülsz, akkor is mikor elmegyek futni, akkor is, mikor megérkezem a nagy bevásárlásból. Ha valahová szeretnék veled menni, akkor is inkább a gépeddel maradsz, s én mehetek egyedül.
Mikor beszélgetést kezdeményezek, te minden általam felhozott témát rövidre zársz, vagy egyenesen említésre méltónak se találod. Olykor odáig jutok, hogy felszólítalak rá, beszélj hozzám, mire megkérdezed: Miről beszélgessünk? – s én azon gondolkodom, hogyan jutottunk idáig, hogy nem tudsz már nekem semmit se mondani?
A kezedben még akkor is ott a telefon, mert játszol, hiszen figyelmed ötvenhat felé fordul, amelyben csak én nem vagyok figyelemreméltó…
Hiába mondom három hónapja, hogy szereld meg a csapot, nem csinálod meg. Bezzeg, ha édesanyád hív, akkor pattansz egyből. Miközben nézem, ahogy felöltözöl, azon gondolkodom: Mi történt velünk? Az utóbbi időben már akkora a kétségbeesésem, hogy egye többször próbálok veled beszélni kettőnkről.
Javadra mondható, hogy meghallgatsz, helyeselsz, de aztán csak ígérsz, és nem történik semmi. Nyolc év után ide jutottunk. Persze vannak, akik szerint ez várható volt…. Elvégre se gyűrű, se gyerek, mert én nem akartalak egyikkel se siettetni. Mondjuk az is igaz, mikor négy éve megláttam álmaim menyasszonyi ruháját egy kirakatban, akkor se szóltam semmit…
Ez is érdekelhet: Lelked lenyomata lelkemben
Kiborulsz, mikor azt mondom, úgy érzem, nem szeretsz. Kérlellek, ha valaki mást akarsz, akkor fedd fel azt előttem. Mikor oda jutok, hogy csúnyának látom magam, ordítasz velem. Én meg kiborulok, hogy neked mindegy, hogy miniszoknya, vagy csipke fehérnemű van rajtam, sehogy sem kívánsz már engem.
Húzzuk az időt, nem akarja egyikünk se kimondani a végszót. Bennem olykor-olykor még feléled a harcos nő, aki küzdeni akar a férfiért, de érdektelenséged harci kedvem lelohasztja gyorsan.
Belefáradtam, hogy egyedül küzdök kettőnkért, ezért összecsomagoltam, s megírtam búcsúlevelem: Ott a tűzhelyen a vacsorád, én most elmegyek. Nem bírok tovább így élni…