Veled akarok lenni, aztán legszívesebben elhagynálak. Néha a pokolba kívánlak, aztán meg szorosan ölelnélek. Szeretem, ha érdemi vitát folytatunk, de gyűlölöm, mikor a közöny csendjébe taszítod lelkem.
A történelem és a politika jól megy nekünk, de az érzelmek kifejezése nem az erősségünk.
Nehéz veled, mikor órákra magadba gubózol és nincs az a női praktika, csendesebb vagy erőteljesebb hangszín, ami a mélabúdból kirángathatna. Olyankor kétségbeesem, mert nem tudom, mit várnál tőlem, hogyan viselkedjem, mit mondjak?
Hagyjalak a bizonytalanság tavában? Vagy mentselek ki onnan, még ha te – látszólag- nem is akarod?
Azért is könyörögnöm kell, hogy kisétálj velem a Tisza-partra és végre megoldódjon nyelved. Persze még váratsz kicsit, csak lassan bukkannak elő gondolataid ajkadon, de végre kimondod azt, ami bánt, így kereshetünk megoldásokat végre.
Néha elmélázom azon, vajon mindig ilyen volt-e kettőnk kapcsolata? Vagy ha nem, mikor vált ilyenné? Vagy régen is harcolnom kellett azért, hogy szívedbe engedj?
Ez is érdekelhet: Levél az elhidegült társnak
Óhatatlanul is az jár a fejemben, hogy csak azért vagy velem ilyen, mert már mennél, de még nincs jobb/más helyettem. Aztán elillan minden kétségem, mikor átölelsz, és újra azt érzem, hogy neked tényleg én vagyok az, aki kell.
De aztán újra kétségek gyötörnek, mert nem akarsz kimenekíteni a bizonytalanság tavából, ha én kerülök bele.
Valami félresiklott, mert úgy tűnik, ki kell érdemelnem minden egyes alkalommal, hogy beavass érzelmeid örvényébe, de te nem teszed meg értem ugyanezt. Néha úgy érzem, feladnám már, mert belefáradtam az egyoldalú csatákba és az állandó kétségekbe.
Tudod én a mesekönyvekben azt olvastam a herceg fog értem harcolni, de úgy tűnik szerepet cseréltünk. Mert én lettem a lovag, te meg a királylány és egyikünk sem tudja, mi lesz a mese a vége…