Az utóbbi időben egyre többet taglalt téma a racionális és érzelmi intelligencia különbsége. Egyes szakemberek szerint a mai ember racionálisan nagyon jól van „trenírozva”, az érzelmekkel viszont más a helyzet. De egy IQ-ban nem szűkölködő valaki számára miért olyan nehéz ügy az érzelmei felismerése és kimutatása? Hogyan lehetséges, hogy olyannyira művelt emberek létére emocionális analfabéták vagyunk?
Nehéz és összetett kérdés. Sokan egyből az otthonról hozott példákon kezdünk merengeni, de épp ugyanennyi ember akad, akik kategorikusan kijelentik; nem hibáztathatjuk a szüleinket életünk végéig. Utóbbiban is sok igazság van, de az a helyzet már sokkal bonyolultabb, amikor észre sem vesszük, mi minden égett belénk életünk első éveiből.
D. sikeres ember volt, már ami a karriert illeti. De a magánélet más téma. A mi kapcsolatunk sem volt hétköznapinak nevezhető. Több volt, mint barátság, mint szimpla szeretői viszony, a szerelemtől mégis fényévek választották el. Sok mindent megosztott velem, de így is bőven akadtak olyan pillanatok az életében, amiről nem volt hajlandó mesélni. A szüleiről például igen ritkán esett szó. Egyszer épp akkor bukott ki belőle egy, – hozzá képest még hosszúnak is nevezhető, – monológ, amikor a munkahelyi sikereit firtattam.
– A fater miatt csináltam – jegyezte meg.
Amikor rákérdeztem, ezt mégis hogy érti, a válasz tulajdonképpen adta magát; „Nem akartam olyan lenni, mint ő.” Bár keveset tudtam idősebb D-ről, annyi kiderült a számomra, hogy a fia sosem tudott megbocsátani neki. Mert „a fater” nem volt igazi apa.
– Nem tudott felelősséget vállalni? – kérdeztem.
– Igen, pontosan. Nem volt neki való az apaság. Olyan volt, mint egy nagy gyerek… nem is értem, ez mire volt jó neki. Mármint, a család – felelte.
Bár nem nevezném mesébe illőnek, mégis, valamiféle motivációt jelentenek. Ha mást nem is, legalább annyit, hogy megfogadjuk; sosem válunk olyanná, mint ők.
De az ilyen apák – vagy adott esetben anyák, – rosszízű emlékét nem mindig tudjuk elengedni. D. bizonyos körökben egyfajta kitüntetett státuszt élvezett; elvégre olyasvalaki fia volt, aki nem volt akárki. Bár nem követte az apját ebben a sajátos „karrierben”, mégis volt abban valami biztonságot nyújtó, hogy ezek a figurák nem mertek volna belé kötni. Tudtam; undorodik ettől a világtól, mégis bölcsebbnek látja jó viszonyt ápolni velük. Bárhol is jártunk a városban, – be kell valljam, – engem is megnyugtatott D. helyzete. Mintha még a legromosabb, legrosszabb környékeken is láthatatlan védőburokban sétáltunk volna.
De mindennek meg kell fizetni az árát. Biztonságérzet ide vagy oda, a kedveskedő gesztusokból nem jutott sok; a virágot nevetségesnek tartotta, karácsony, születésnap, ünnepek… valószínűleg semmi nem állt tőle távolabb. Én pedig megszoktam mindezt, mint annyi minden furcsaságot, amikből a személyisége összeállt. De a kíváncsiságom így is sokszor erősebb volt.
– Ne értsd félre, de… – kezdtem egy ízben, – nem adsz ajándékot. Nem használsz beceneveket, vagy bármilyen kedveskedő megszólítást. Nem bókolsz…
– Akkor mégis hogy mutatom ki a gyengédséget, ugye? – nevetett rám. – Hát… nem tudom.
Valószínűleg minden épeszű nő rég ott hagyott volna egy ilyen férfit. Mégis, minden hibája ellenére jó embernek tartottam, olyannak, akit keményre formált az élet, ennek ellenére korrekt, lojális és jóindulatú tudott maradni. Viszont, hogyha valaki valóban a párja lett volna, előbb-utóbb ki kellett volna nyitnia azt a bizonyos csontvázakkal teli szekrényt, és megmutatni, mit rejt. Ám a haverokat annyira avatod be az életed sötétebb zugaiba, amennyire jónak látod. Nem fognak faggatni. Ez pedig sokak számára egyenlő a biztonsággal.
Egyik alkalommal felvetettem, hogy ezzel nem csak annak az esélyét kaszálja el, hogy egy napon normális párja lehessen. Hanem az összes emberi kapcsolatát.
– Bennem megbízhatsz – jegyezte meg kissé sértődötten, teljesen félreértve a mondandóm lényegét. Addigra már megszoktam, hogy ha ilyen vizekre evezünk, szüksége van egy navigátorra. Vagy inkább tolmácsra.
– De… – kezdtem óvatosan, – hogyha határozottan kijelented, hogy senkiben nem bízol, akkor valószínűleg őszinte sem mersz lenni. Ha nem vagy az, akkor mások sem fognak megbízni benned.
Hosszasan hallgatott, elmélázva tanulmányozva az ablak lehúzott redőnyét.
– Ebben van valami… – felelte végül kurtán, de a szavai így is zavart nevetgélésbe fordultak, mint mindig, ha sikerült rátapintanom valami lényegesre. A kuncogása mögött mintha csak megszólalt volna a fejében egy vészcsengő, ami ingoványos terepet jelzett. Szomorúan néztem végig rajta. Az üres feles pohár mellett már ott pihent a sör a kezében. A ritka, őszinte pillanatai összefonódtak a szalonspiccességnek annak a szintjével, amikor az emberen úrrá lesz a beszélhetnék, de még képben van szellemileg. Az intimitás szikráját minden alkalommal elsodorta az alkohol szaga.
Szülőként sokan félreértelmezik a gyereknevelést, ahogy valószínűleg D. apja is. Miközben nem győzte ismételgetni a fiának; „Ne legyél olyan, mint én!”, a kisfiú ennél sokkal mélyebbre ivódó emlékeket szerzett azzal, amit idősebb D. akaratlan szerepmintaként mutatott felé. D. nem felejtette el, milyen büszkén ölelte át az apja, amikor lediplomázott, mintha ez az ő sikere lett volna. De azt sem, mi járt az édesanyjának, ha nem úgy viselkedett, ahogy a „fater” elvárta. Egy valamit nagyon is jól sikerült megtanítania a fiának; ne bízz senkiben.
D. története talán egy kirívó, extrém példája annak, milyen útravalót adunk át a gyerekeinknek. Ahogy telt az idő, én mégis egyre több olyan embert ismertem meg, akik inkább választották a biztonságos egyedüllétet, vagy épp magányt, mint az útvesztőkkel teli, szövevényes emberi kapcsolatok erdejét, amikben ők, otthonról hozott iránytű híján, minduntalan eltévedtek volna.
Vura Hajni
nyitókép: Image by senivpetro on Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: