Mi történhet azzal, akinek egész életében megszabják, mit kell tennie, majd egyszer csak egyedül marad, és senki nem irányítja?
Vajon lehet a hirtelen jött szabadságot élvezni, vagy inkább félelmetes? Timi erről írt:
Apám mindig elvárta, hogy minden úgy legyen, ahogy ő megszabja. Ehhez tartotta magát az anyám, és én is. Nem voltak saját döntéseim, tettem, amit mondott. Amúgy sem voltam lázadó fajta, mindig igyekeztem jó gyerek lenni. Tiniként ugyan próbálgattam a szárnyaim, de apám hamar letörte őket.
Aztán párt választottam – kiköpött apámat. Ő is elvárta, hogy engedelmes legyek.
Időre készítettem az ételt, kívánalomnak megfelelően rendeztem be és takarítottam ki a lakást.
Csinosan felöltöztem, ha meg kellett jelenni valahol, szépen beszéltem, ha kérdeztek, és hallgattam udvariasan, ha nem. Tökéletesen idomított pincsikutya voltam – bársonyfotelben.
De én ehhez voltam szokva.Bár nem tetszettek a túl modern bútorok, gyűlöltem a komolyzenei koncerteket, szerettem volna rövid hajat a hosszú helyet, sok saláta helyett pedig jó lett volna olykor valami egészségtelen, a férjem mindig meggyőzött, hogy ő jobban tudja. És én elhittem, hogy neki van igaza.
Mindenben úgy viselkedtem, ahogy elvárta tőlem.
Ha olykor meg is fordult a fejemben, hogy másképp is lehetne, elhessegettem. Ezt ismertem. A kényelem és a megszokás is visszatartott a változtatástól. Szerettem, hogy mindenem megvan. Szerettem, hogy nincs olyan, amit nem vehetek meg. Volt pénzem – a szabad akaratommal fizettem érte.
Tökéletesen idomított életem zökkenőmentes lett volna… Egyetlen dologban azonban nem tudtam a férjem kedvére tenni. Nem estem parancsra teherbe. Hónapokig próbálkoztunk, hiába. A férjem az első időben nem szólt, aztán elkezdett az alkalmatlanságomra megjegyzéseket tenni. Két év után adta be a válókeresetet.
Megszabadultam a sok megkötéstől. Megkaphatok mindent, amit eddig nem lehetett. De nem tudom, mit kezdjek magammal. Eddig mindig volt valaki, aki megmondta, mit kell tennem. Most mit csináljak?