Számtalan élethelyzet létezik, melybe azért ragadunk bele, mert attól félünk, ha lépünk, rosszakká válunk. Pedig ez nem így van.
A „rosszemberség” kérdésköre csak alapos önvizsgálattal járható körbe. Ezt már biztosan tudom.
Rossz ember vagyok, ha megértem, hogy nincs kötelességem olyan emberekkel szemben, akiktől soha nem várhattam semmit? Vajon rossz ember vagyok, ha nem akarok megfelelni, ha kisétálok, ha elmegyek, ha nem hagyom, hogy bántsanak?
És te rossz ember lennél?
Nem hiszem. Az a baj, hogy legtöbb esetben eszünk ágában sincs feltenni azt a kérdést, kihez kell jónak lennünk. És ha fel is tesszük, vég nélkül soroljuk a neveket, a gyermekkel és szerelemmel kezdve egészen a szomszéd Juciig, de magunkat vagy bele sem vesszük a felsorolásba vagy a hosszú sor végén kullogunk. De miért?
Gyémántból így válik szén, avagy az egész megfelelés egy óriás paradoxon
Gyermekként alapvető szükséglet az a szeretet, melyért az égvilágon semmit nem kellett tennünk. Bőven elegendő volt, hogy élünk, és még az sem volt kizáró tény, hogy szépek legyünk (persze, minden gyerek szép, tudjuk jól), elég volt csak önzőnek lenni és felfedezni azt a világot, amit úgy hívnak élet.
Nem mennék bele, hol kezdődött a megfelelés, amit akkoriban szófogadás szóval illettek azok, akiknek erre hatalmuk volt felettünk, egy dolgot azonban biztosan kaptunk ezektől a felnőttektől: álmot.
Hogyan leszel „tűzoltó és vadakat terelő juhász”, hogyan leszel dacos és könnyeit duzzogva törölgető kiskamaszból egyszer boldog és szárnyaló felnőtt?
Voltak álmaid, aztán valahonnan a semmiből érkezett a jóemberség kérdésköre, és te jó ember akartál lenni. Meg akartál felelni, és most is arra törekszel, így hát levetetted magadról a boldogság iránti igényt, elzártad a ruhás szekrény legfelső polcának apró dobozába, sóhajtottál egy hatalmasat, és azt mondtad, igen, jó embernek kell lenni.
Eszembe jut a mostani idős generáció. Ők, amikor meghal a szomszédjuk, a távoli rokonuk valahogy sosem felejtik kimondani azt: Pedig milyen jó ember volt.
De elég csak egy-egy, a közösségi médiában halálesettel foglalkozó poszt alatti kommenteket megnézni. Pedig milyen jó ember volt, olvasni gyakran, vagy, amitől falnak megyek: csak a jók mennek el (mintha a hasfelmetsző Jack épp az örök életre való napi betevőt majszolná a Karib tengeti kikötő bármely szegletében).
Valahogy a jóemberség lett a mérce a boldogság helyett. Hogy a kettő kizárja-e egymást? Néha azt gondolom a mai társadalmi elvárások fényében, hogy igen.
De azt gondolom, ha magadnak megfelelsz, ha lépsz, kilépsz, ha ellépsz, ha végre rálépsz arra az útra, ahol a boldogságod látni véled, már jó ember vagy. Önmagaddal szemben mindenképp.
Todorovits Rea
nyitókép: Image by freepic.diller on Freepik
Ha tetszett a cikk, támogatásoddal kifejezheted tetszésed, és segítheted munkánkat. KATTINTS IDE! Köszönjük!
EZ IS ÉRDEKELHET: