Azt kérdezted tőlem, miért. Mikor ott álltunk egymással szemben azon a ködös, őszi napon, te dühösen és sértetten egyre csak azt kérdezted, miért.
Miért nem elégszem meg azzal, ami van? Miért akarom, hogy vége legyen a kapcsolatunknak? Miért nem tudok boldog lenni veled?
Én pedig csak álltam, és néztelek. Néztem dühtől eltorzult arcod, idegesen csapkodó kezed.
Elmondhattam volna. Ezernyi indokom volt. De nem szóltam.
Annyi mindent szerettem volna tőled a kapcsolatunk elején, de nem kaptam meg egyiket sem.
Szerettem volna, ha meghallgatsz engem, anélkül, hogy ítélkeznél. Hogy csak úgy beszélgessünk, anélkül, hogy rögtön elhalmoznál a tanácsaiddal, mintha én valami éretlen fruska lennék, akinek fogalma sincs az életről. Szerettem volna a segítséged, anélkül, hogy helyettem döntesz, és szerettem volna, ha úgy törődtél volna velem, hogy közben nem alázol meg.
Szerettem volna, hogy ha rám nézel, engem láss. Hogy az öleléseid ne fojtsanak meg. Szerettem volna melletted biztonságban lenni, és szerettem volna, ha nincsenek köztünk állandó hazugságok.
Szerettem volna, hogy el tudj fogadni olyannak, amilyen vagyok, és nem akartál volna újra és újra megváltoztatni. Szerettem volna számítani rád.
Vajon megértetted volna, ha elmondom?
Sosem tudom meg. Mert nem szóltam semmit. Csak álltam ott azon a ködös, őszi napon, és hagytam, hogy kidühöngd magad, és végül engem hibáztass a kapcsolatunk kudarcáért.
Az éretlen gyereket, aki nem tudta felismerni, micsoda szerencséje volt veled.
Image by javi_indy on FreepikEZ IS ÉRDEKELHET: