Nekem senki nem mondta, mit fogok érezni, mikor kisétálsz az ajtón. Mikor a zár a helyére kattan. Senki nem mondta, milyen mély olyankor a csend.
Nekem senki nem beszélt arról, hogy milyen fájdalmas rájönni, hogy nincsen szó, ami megváltoztatná a döntésed, hogy nem mondhattam volna semmit, amitől meggondolod magad. Csak feladtad, pedig én küzdöttem volna.
Senki nem mondta, hogy a szív így meg tud szakadni.
Nekem senki nem beszélt arról, milyen érzés nézni, ahogy életem szerelme távozik, és közben visszaidézni az utolsó beszélgetés minden szavát, minden pillanatát. Mint egy végtelen filmben, azt keresve, hol rontottam el.
Senki nem mondta, milyen borzasztó az éjszaka, az alvással való végtelen küzdelem, mert megszoktam, hogy itt vagy velem, de már üres az ágy. És azt se mondta senki, milyen szörnyű az első reggel egyedül. Hogy mennyire jó lenne csak visszaaludni. Csak úgy nem lenni.
Senki nem beszélt arról, hogy elmúlik az éhség, elmegy az életkedv. Hogy a testem szinte meg akar állni, ahogy a lelkem is meghalt. Senki nem mondta, milyen sötét és sűrű a depresszió, milyen fojtó a magány.
Hogy majd mániákusan téged kereslek minden arcban, minden mozdulatban. Hogy nyilvános mosdókba rohanok be lemosni a könnyeim.
Senki nem mondta, milyen lesz látni a boldogságod, mikor én összetörtem. Hogy milyen elveszíteni a másik felem, a szerelmem, a barátom. Senki nem beszél arról, milyen az a pillanat, amikor teljesen elvesztem önmagam.
Senki nem mondta, de most már tudom.
EZ IS ÉRDEKELHET: