Előfordult már veled, hogy bár legszívesebben egy szeretted karjába vetetted volna magad, mégis távolságot tartottál tőle? Hogy egészen mást mondtál és tettél, mint amit valójában éreztél? Volt már, hogy megjátszottad magad, csak, hogy elfogadást és szeretet kapj?
Ha ezek közül, egy, vagy több kérdésre is igennel válaszoltál, akkor lehet, hogy te is az érzelmi anorexiásak táborába tartozol.
Ez az érzelmi kötődési rendellenesség az elutasítástól való félelemből táplálkozik. Egyrészről (ön) büntető, másrészről védekező mechanizmus, amivel egy trauma újraindukálását próbáljuk elkerülni. Olykor az önmagunkban és/vagy a partnerünkben való csalódásban mutatkozik meg, amit úgy torlunk meg, hogy megvonunk magunktól és a másiktól mindenféle érzelmet, mert úgy hisszük, olyat tettünk, vagy tettek ellenünk, amiért szenvednünk kell.
Persze ez nem összekeverendő azzal, amikor olyanok bántanak meg minket, akikben feltétel nélkül megbíztunk. Mert ilyen esetekben természetes, hogy ítélőképességünk meginog. Tekintet nélkül arra, hogy volt-e valamilyen prekoncepciónk arra, hogy milyen forgatókönyv szerint szeretnénk megélni a szeretetet, a szerelmet, a testiséget, a lényeg az, hogy visszahúzódunk a csigaházunkba, hogy egy kicsit biztonságba tudjuk magunkat. Mivel olyat kaptunk, amit nem vártunk, mély sebeket szereztünk, amelyek megváltoztatták egy időre, az emberekhez való hozzáállásunk. Ez sokunknál előfordulhatott már, de általában előbb vagy utóbb ki is lábalunk belőle.
Az intimitásban és a szerelemben való csalódás, csak egy ok a sok közül (ami sokszor „csak” egy triggert indít be), a lényeg azon van, hogy büntetni akarjuk magunkat és/vagy a másikat. Az e fajta kötődési zavarból lehetséges a gyógyulás, de időbe kerül. Mert szembe kell azzal a traumával nézni, amely előidézte a betegséget, és az lelkileg is, szellemileg is, megterhelő.
Azért is, mert a legtöbb esetben kora gyermekkori traumák állnak a háttérben. Érzelmi és/vagy fizikai távolságtartás szüleinktől, nevelőinktől, amely tapasztalat aztán egy stigmával látott el minket. Lehet neveltetésbeli hiányosság, amelyben az lett tanítva, hogy mindig helyezzük előre az értelmet az érzelemnek. Vagyis csak akkor kaptunk dicséretet, ha kontrollálni tudtuk érzelmi megnyilvánulásainkat.
Ez is érdekelhet: Jó veled, de nem szeretlek – Sérült lelkek találkozása
Minden esetben az az üzenet rögzült bennünk, hogy nem illik kimutatni érzelmeinket. Ezért éheztetjük magunkat. Azaz vonunk meg szívünktől szeretetteljes öleléseket. Valószínűleg gyermekkorunk óta elfojtjuk magunkban, azt, ami szívünkben van. Ez párosul azzal a tévhittel, hogy úgy gondoljuk, nem érdemeljük meg a szeretetet.
Azért, mert a megfelelési kényszert azonosítottuk a szeretet kimutatásának és elnyeréséhez szükséges eszköznek. Ez pedig baj, mert ha nem tudjuk szükségleteink megfogalmazni, akkor átadjuk mások kezébe a döntés jogát ahhoz, hogy ők mutassák meg, nekik mit jelent a szeretet. Ami nem egyenlő azzal, ami a mi igényünk.
Nem meglepő módon, ha nem tudjuk, milyen érzelmi szükségleteink vannak, akkor bármit megteszünk azért, hogy valaki azt kitalálja helyettünk. Ezért alkalmazkodunk mások érzelmi világához, ami persze sohasem lehet azonos a miénkkel, ezért a csalódás és érzelmi sérülés, garantált. Ráadásul minél jobban megtagadjuk és elnyomjuk saját érzéseinket és vágyainkat – azért, hogy valakinek megfeleljünk – annál messzebb kerülünk magunktól. Ilyenkor az egyetlen biztosan beazonosítható érzelem a csalódás – amit lehetőség szerint el akarunk innentől kezdve kerülni. Hiszen a benne lévő negatív érzéseinkkel sem tudunk mit kezdeni, pláne nem feldolgozni.
Ez is érdekelhet: Ha szeretsz valakit, el is kell tudnod engedni
A rendezetlen érzelmi problémák, pedig egyre csak éhesebbé tesznek minket. Ezért kell komolyan venni az érzelmi anorexiát és szaksegítséget kérni. Fontos, mert az érzelmi anorexiás tovább súlyosbít(hat)ja betegségét (ha nem kezelik) oly módon, hogy végül már semmiféle érzelem kimutatására és/vagy elfogadására nem lesz képes. Aminek egyenes következménye az lesz, hogy egy megkeseredett és rideg emberré válik, aki szenved attól, hogy nem szeretik, miközben már ő sem tudja, hogyan kellene önmagát szeretnie.