Mikor először láttam, egyáltalán nem jött be. Semmiben nem hasonlított az addig favorizált ideálra külsejében, személyiségéből pedig csak annyi látszott, hogy egyáltalán nem nyitott és barátkozó.
Alig beszélt. Sosem mosolygott.
Aztán egymás mellé sodort bennünket az élet, egy munkahelyre kerültünk.
Egyetlen szót sem szólt hozzám, csak bámult. A pillantásában volt valami zavarba ejtő, meghátrálásra és szemlesütésre kényszerítő, valami mély tüzű, varázserejű.
De hiába próbálkoztam beszédbe elegyedni vele, mindig „lepattintott”. Nem tudtam vele zöld ágra vergődni.
Hetekig ment ez így, aztán nem bírtam tovább:
– Te ugye nőgyűlölő vagy? – tettem fel neki nagyon komolyan a kérdést, mire ő csak rám bámult, mint egy kétfejű szamárra, aztán nevetni kezdett. Ekkor tört meg köztünk a jég. Beszélgetni kezdtünk.
Okos volt, és meglepetésemre rettenetesen vicces, és egyszercsak azt vettem észre, hogy vonzódni kezdtem hozzá. Persze próbáltam flörtölni, de ő ezekre a próbálkozásokra azonnal visszavonult, soha nem vette a lapot.
Csak a mély tüzű pillantások maradtak.
Hónapok teltek el.
Lassan beletörődtem, hogy ez egy furcsa barátság kettőnk közt, nem több. Pedig én többre vágytam, de egyértelműen látszott, hiába.
Randizni kezdtem. Kerestem valakit, akinek kellek. S titokban vártam, talán erre ő is mozdul.
Nem mozdult. Nem csinált semmit.
Vagyis dehogynem. Mással kezdett randizni ő is. És csak nézett tovább azzal a furcsa, átható tekintettel.
Bár néha a szívem azt súgta, nem vagyok közömbös, egy idő után letettem róla, hogy valaha valami történik köztünk, hogy fura barátságunk szerelemmé nő.
És akkor egyszercsak jött egy sms. Hajnali 7 óra volt. Azt se tudtam, milyen nap, milyen napszak van, automatikusan nyúltam a telefonhoz. Egyetlen mondat volt, de mindent megváltoztatott. Jött és győzött, kiütéssel.
„Nekem Te vagy az Igazi…”
EZ IS ÉRDEKELHET: BÓKOK, MELYEKET MINDENKI SZERET HALLANI