Marlenka imádja a nárciszt. Nem csak a virágot. Bár már három felnőtt gyereke van, vonzza magához a narcisztikus személyiségeket, és gyenge ahhoz, hogy ellenálljon nekik. De vajon miért viselkednek furcsán Marlenka felnőtt gyermekei? Miért tör az asszonyra rosszullét a Városmajor egyes pontjain? Az 1944 telén a városrészben történt tragikus események Marlenka családjának több nemzedékére kihatnak. A gyógyuláshoz pedig több nemzedéknyi idő szükséges.
Finy Petra legújabb regénye identitástörténet: főhőseinek hosszú utat kell bejárniuk ahhoz, hogy rájöjjenek, kik is ők valójában. Marlenkának és gyermekeinek meg kell dolgozniuk a boldogságért és a szerelemért, ám a harmónia még így is törékeny marad.
Ezzel a beharangozóval vettem kézbe a Marlenkát, na meg annak a saját tapasztalatból szerzett tudásnak a birtokában, hogy mivel a könyv Finy Petra könyve, csalódást nem okozhat.
Nos, nem okozott, legfeljebb azzal, hogy túl hamar vége lett.
Aki nem szereti a spoilert, ne olvasson tovább, mert a most következő sorok közt lesz némi tartalmi utalás. Kezdve azzal, hogy bemutatom a családot, és furcsa, vagy nem is annyira furcsa szokásaikat.
Itt van mindjárt a címszereplő Marlenka, aki talán nem is Marlenka, mert néha egyesek fura mód Juditnak szólítják, ki tudja, miért, s aki a Városmajor egyes helyein ijesztő reakciókat tapasztal, ,,ordítanak az artériái”, pedig az orvos szerint nincs baja.
Marlenka, aki mellett ott áll Andrej, és rosszallóan ráncolja homlokát, pedig egy halottnak rég nem szabadna ráncolni már semmit, Marlenka, aki soha nem szól, soha nem védi meg magát, bármekkora igazságtalanság vagy bántás éri is, legfeljebb átkoz olykor.
Vagy itt vannak a gyerekei: Ferenc, Panni és Fülöp, akiknek mind megvan a saját furcsa szokásuk, átkos bélyegük. Ferenc a fákon közlekedik, mert csak ott kap levegőt igazán, Panni ébren is rémálmokat lát, és soha nem száll autóba, még akkor sem, ha két órát kell gyalogolnia a célig, és Fülöp, akinek adott időben fénybe mártott arccal ,,álmodnia kell”, akkor is ha szó szerint lángol körülötte a világ.
Említésre méltó Dobos doktor, a család barátja is, aki még mindig láthatatlan kutyáját sétáltatja és elhunyt felesége kíséri lépteit, vagy itt van a Cipzár, a rettenthetetlen bandavezér, aki korántsem az, mint aminek mutatja magát.
Az egész díszes kompánia felett pedig évtizedek óta őrködik valaki, akinek sorsa keserű nyomokat hagy mindenki életén. A narrátor, akinek elbeszélésétől megborzongunk a múlt szörnyűségein, akinek történetéből megértjük a miérteket, s aki miatt feltesszük a kérdést magunknak: ilyen múlt árnyékában lehet-e boldog a jövő?
A Marlenka identitástörténet, generáció-történet, családtörténet, kicsit történelem, kicsit pszichológia.
Gondolkodásra és felismerésre késztet, miközben hol összeszorítja, hol kiengedi a szívünk. Olvasása közben rá kell ébrednünk arra, hogy a világon semmi nem történik ok nélkül, hogy minden furcsa, olykor őrültnek tűnő cselekedetnek van miértje. Rá kell ébrednünk, hogy bár a múlt befolyásol bennünket, az életünket a jelen a fontos, és a saját életünket kell élnünk, bármilyenek is a körülmények.
Ha a történet csak ennyi tanulságot hordozna, már rengeteget adna, de mindezek mellett még adott valamit: a Marlenka legfontosabb üzenete számomra mindenképpen az, hogy soha nem késő!
Soha nem késő kiállni magunkért, változtatni, soha nem késő mindent újrakezdeni, elmondani, bevallani és soha nem késő szeretni…