Múlt héten volt egy közös esténk a Kedvessel, ezért úgy döntöttünk, megnézünk egy jó kis akciófilmet.
A meg nem nézett filmek palettája meglepően színes volt (nem gyakori a kettecskén múvizás, na), az elképzelés viszont határozott.
Ő a Mission Impossible tizennégyezerötszázhatvankettedik részét kívánta megtekinteni.
Őszintén megmondom, ez a “sorozat” engem valahogy kevésbé vonzott.
Viszont rögtön meg is követtem magam, mert valóban izgalmasra sikeredett az Utóhatás.
Tom Cruise már nem egy mai darab, és mégis… Stramm, egész sok akciót bevállalt (még a bokája is bánta), és egy-két hollywoodi klisét leszámítva egy élvezhető, pörgős, feszes filmet csináltak.
Rájöttem, hogy Ő az a színész, aki tényleg sokat tett le az asztalra. Voltak jó, jobb és nagyon jó filmjei, meg persze felejthetők is – de Ő maga, máig a köztudatban forog (vagyis forgat).
És, hogy miért szeretjük Őt ennyien?
Lássuk csak.
Először is, a gyönyörű mosolyáért. Kisfiús, és mégis… grrr… Ugye?!
Aztán, mert embert még nem láttunk annyit és olyan intenzitással futni, mint őt. Nagyon fut. Nagyon!
Például itt:
És itt:
Meg itt:
És itt is:
Na és jó kis koktélokat tud keverni, ami nem mellékes.
Plusz marha jól táncol. Ráadásul humorérzéke is van. Jó mozgás és humor? Ott a pont!
Nem beszélve arról, hogy számára nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Nem szóltak neki, hogy nem lehet megoldani, úgyhogy megoldja. Újra és újra.
Ha pedig valamit nem ért, és ezt tudtunkra is adja, még azt is piszok jóképűen csinálja…
És végül… igen. Ez necces dolog, de neki még a sírás is belefér.