Az előtérben álltam a bíróságon, és arra vártam, hogy elkezdődjön az első válóperes tárgyalásunk.
Amikor odaértem, és kerestem a termet, majd megláttam a nevünket az ajtón, mint a következő tárgyalás ügyfeleiét, már akkor is elkapott az érzés.
Amikor pedig te is megérkeztél, odajöttél hozzám, kedvesen köszöntél, majd az ügyvéded is megjelent és odahívott magához „egyeztetni”, végképp elborított a „Mit keresünk mi itt?”.
No, nem azért, mintha nem lett volna oka, hogy megjelentünk. Hiszen én adtam be a válókeresetet,
mert valami eltörött, valami elhalványult köztünk – és egyikünk sem volt már nyomokban sem a régi. Még az utóbbi években magunknak behazudott, megszépített régi sem.
Mindenért a másik volt a hibás. Az akadály, a gond. Aki miatt nem lehetett. Semmit.
Így is eltelt három év, közben építkeztünk – és még inkább eltávolodtunk egymástól.
Kifordultunk magunkból – én ezt nem is tagadtam, te pedig úgy tettél, mint aki csak külső, érzéketlen szemlélő. Aztán hétvégénként már nem voltál otthon. Vagy dolgoztál, vagy az építkezésre jártál.
Azt mondtad, csináljak, amit akarok.
Másfelé kerestük a társaságot – ki így, ki úgy. Neked programok, kirándulás másokkal – nekem végeérhetetlen telefonok.
Közben telt az idő, és már egymásra sem tudtunk nézni, majd eljött a pillanat, amikor elmentem. Külön költöztem, mert az a jégcsap, akivé lettél, és az a sértett fúria, akivé lettem, vagy megfagyasztotta, vagy felperzselte köztünk a levegőt. Így pedig lélegezni, élni, nem lehetett.
Kis nyugalom.
Ezt hozta a különélés. Majd újabb problémákat, újabb dühkitöréseket, megoldhatatlannak tűnő helyzetet.
Akkor döntöttem úgy, hogy beadom a papírokat.
És most itt álltunk az előtérben, már az én ügyvédem is megérkezett. Ti ott, mi itt, néztük egymást. Eszembe jutottak a filmek, ahol már a folyosón ócsárolják egymást a felek, ahol a barátok, barátnők támogatják a megjelenteket.
Mégis, mit keresünk mi itt? Hogy jutottunk ide?
A tárgyaláson az ügyvédek beszélnek. Hallom, amit a tiéd mond – olykor elképedek, és azt hiszem, hogy a fickó nagyon félreértett valamit. Hülyeségeket beszél.
Aztán következik az én ügyvédem is.
Érzem, hogy a bírónő veled szimpatizál – nem baj.
Valahol, kívülről is nézem az egészet. Nem mondom, hogy jól szórakozom, dehogy – viszont valahogy kiléptem magamból, és az egész termet, az összes jelenlévőt egyben figyelem.
A pökhendi, nyálas ügyvédet, akit nem tudom, honnan kerítettél – az ilyen emberektől fel szokott fordulni a gyomrod. Az én női ügyvédemet, aki felmér és próbálja kitalálni, milyen szándékkal érkeztetek. Téged, aki csendben ülsz, előre nézel – de mintha nem itt lennél. Magamat, aki soha nem voltam még bírósági tárgyaláson, és arra koncentrálok, ami éppen történik.
De még mindig nem tudom, hogy mit keresünk mi itt?
Aztán elhangzik a bírónő szájából a fél év. Amit, mint türelmi időt kérhet a felperes – azaz én.
Addig átgondolhatják a felek, hogy tényleg ez az az út, amire lépni akarnak.
Ez a fél év szabadít fel.
Fogalmam sincs, miért érzem, hogy ez itt nem normális, hogy mit bohóckodunk, miközben én adtam be a papírokat. Ráadásul okkal.
Mégis.
Fél év.
És az kell nekem.
Nyilatkozom, hogy élni szeretnék vele.
Közben, már jól szórakozom az ügyvédeden, mert az látom rajta, hogy leteperni jött, megalázni, kinyírni engem. És most nem tud. Csak magamban mosolygok ezen – de ott nagyon.
Megállapodunk, hogy fél év múlva lesz a következő tárgyalás. Ha addig más elképzelésünk van, jelezzük a bíróság felé. Ha nem, akkor augusztus végén, ugyanitt találkozunk
Mire kiérünk az ügyvédemmel a teremből, ti már nem vagytok sehol.
Mi is elköszönünk, egyedül indulok haza.
Állok a buszmegállóban – és jó.
Nem tudom mi, nem tudom, miért, de ez így most rendben van.
Nem is veled harcoltam, hanem a hülye ügyvédeddel. És győztem.
Ha belegondolok, lehet, hogy ennyi kellett. Látni téged, másfél év után, nem csak egy-egy percre, amikor korábban muszáj volt beszélnünk. Látni, hogy hogy vagy. Hogy mit mondasz szavak nélkül.
Amit láttam, elég volt. Amit éreztem, új volt – és azzal tovább tudok menni.
Fél év.
Lehet, hogy jövő héten felhívlak.
Nyitókép: Image by Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET: