Hat év. Hat éve nap mint nap egyedül vacsorázom, legfeljebb néhány jó baráttal. Úgy ébredek fel, hogy megnézem a telefonomat, anélkül, hogy azt várnám, hogy valaki jó reggelt köszön. Hétvégente kirándulok, vagy otthon filmeket, sorozatokat nézek a Netflixen, böngészem a hírfolyamomat, és elolvasom, ami érdekesnek tűnik.
Többnyire úgy érzem, megszoktam, hogy egyedül vagyok.
Merésznek, rettenthetetlennek és védtelennek hiszem magam, ha elgondolkodom rajta, milyen is vagyok én. Büszke vagyok arra, hogy képes vagyok mindent különböző színben, árnyalatban és tónusban látni. Szeretem az éttermek körül csevegő emberek hangját, a forgalmas utcák zaját, a zenétől és az ételektől hangoskodó tömeget, szeretek kimenni a természetbe és belélegezni a friss illatokat. Szeretem látni és megtapasztalni, amit az élet kínál. Szeretem az élet véletlenszerűségét.
Tudom, mi az értékem, tudom mit várhatok magamtól, és tudom mit várhatok másoktól.
Emlékszem még, milyen a szívet dobogtató, mámorító, egymásban felolvadó szerelem – hiszen megéltem én is.
Lehet, hogy az egész életemet egyedül kell töltenem. Talán az élet tudja, hogy én egyedül sem veszek el, hogy én így is megpróbálom kitalálni, mit tartogat számomra a jövő.
Tudom, hogyan kell túlélni.
De olykor, csendesébren töltött éjszakákon a hírfolyamomat lapozgatva, mások eljegyzését, esküvőjét, babáját látva belém hasít a kérdés: én sorra kerülhetek valamikor?
Számomra van még remény? Vagy jobb, ha feladom, és elfogadom az igazságot, hogy az élet nekem nem ezt kínálja?
Talán mindig én vagyok az, aki lemarad. Talán én vagyok az, aki egyre feljebb jut a ranglétrán, hogy végül elérjem azt pozíciót, amiről álmodtam, és akinek az a sorsa, hogy mindig meghallgathatom mások családi sztorijait, házassági válságait, boldogságait, miközben egyedül megyek haza.
Talán nekem nem jut senki, aki szeretni fog olyannak, amilyen vagyok, és soha nem találom meg azt, aki azt mondja, hogy a keresésnek végre vége. Talán soha nem fogok valaki mellett ébredni, aki mosolyogva halkan azt suttogja, „szeretlek”.
Egyedül vagyok. Már hat éve. És nem vagyok szomorú, elkeseredett. Inkább csak fáradt. Belefáradtam a várakozásba.
Tényleg én vagyok az, akinek nem jut senki? Tényleg én vagyok az, akinek nem jár még egyszer szerelem?
Nyitókép: Image by freepic.diller on Freepik
EZ IS ÉRDEKELHET:
Kezdetnek tökéletes, ha kimondjuk azt, ami van. Aztán lefejtjük a sallangokat, hogy „jaj, nekem úgysem…”, „egyedül fogok megöregedni” meg a többit. Aztán magunkba nézünk és kezdődik a meló, a rossz minták felkutatása, saját tetteinkkel való szembenézés, meg a többi finomság. Mindez még évekig eltart, aztán jöhetnek a másként melós dolgok, a szerelem beillesztése az életünkbe, mert ez sem egyszerű feladat ám. A szerző mindennek még csak az elején jár, sok erőt, kitartást és sikert kívánok neki!
Szép jó reggelt, Kedves! Én is hasonlóképpen élek, már 20 éve, és a Tiédhez hasonló az érdeklődési köröm. Mindenkinek jut valaki még egyszer legalább, mindenkinek jár még egyszer legalább a szerelem. Csak hinni kell benne! Marosvásárhelyen élek, és folyton remélek! Csodákat kívánok Neked! Tisztelettel, Dávid Laci 🙂
Köszönöm szépen a lehetőséget!Már ilyen korban az ember nem kívánhat!Megmondták a szemembe!A nő 50-en felül már csak „arra”kell!Inkább egyedül! Engem nem érdekel,hogyan fogok meghalni,majd akkor,ha ágyban fekvő leszek!Amíg tudok járni,tisztalkodni,állatot,növényt gondozni,addig a kutyát nem érdekli,mi lesz vele húsz év múlva!csókolom!