Megtanultam letagadni érzéseimet. Magam és mások előtt. Jól begyakoroltam a szenvtelen nő arckifejezését, hogy azt vigyem az emberek elé. Csak a négy fal között, magányomban mosom át lelkemet könnyeimmel, hogy megtisztuljak a rengeteg hazugságtól.
Mert a tagadás is hazugság, méghozzá a legrosszabb fajtából.
Megtanultam könnyek nélkül sírni, ha emberek között vagyok. Tudom hogyan mosolyogjak, ha legszívesebben sikítanék a dühtől és a fájdalomtól. Olyan régóta megtagadom önmagam, hogy mások elfogadjanak, hogy már nem emlékszem ki voltam azelőtt. Csak a négy fal ismeri valódi arcomat, amelyet már csak a könnyeim képesek felfedni.
Jó akartam lenni, de még rosszabbá váltam. Szeretni akartam, de megtanultam gyűlölni, anélkül, hogy ezt kimutatnám másnak. Üres vagyok, mióta a szívemet nem képes senki és semmi megdobogtatni.
Testem gyötröm, arcom maszk takarja, hogy ne látszódjon közönyöm. Valaha voltak, akik lelkem egy-egy mozaikját is elvitték magukkal, mikor távoztak az életemből. Most már csak elmennek mellettem az emberek és utánam sem pillantanak. Egy szenvtelen nő nem hagy nyomot senkiben, szinte nem is látszik, hogy van.
Persze már kevesen emlékeznek arra, hogy mindenki – akinek szívemet adtam- hordozza egy részem. Annyian szakítottak már ki belőlem, hogy nem vagyok képes egésznek érezni magam sohasem. Talán egy nap, majd újra visszatérnek mind hozzám, hogy visszaadják, mindazt, aki egykor voltam. Szívbéli jó barát, gyermek, szerető, szerelmes, társ, aki arcán viselte lelkét, és nem dobta azt el a négy fal közé, hogy megtagadja magát.
Addig is, amíg ez meg nem történik, egyedül rovom utamat. Kezemben a kormány, én határozom meg célomat. Egykor szerettem sokakat, ma már csak túlélni akarok. De azért még reménykedem, hogy egyszer lesz valaki, aki le akarja fejteni rólam a közöny maszkját, és helyükre illeszti lelkem mozaikjait…
EZ IS ÉRDEKELHET: