Csak fekszik az ágyon tompa tekintettel. Olyan közel és mégis elérhetetlen távolságban…..
Bennem van a késztetés, hogy faggassam, kérdésekkel bombázzam. Mert mi nők már csak ilyenek vagyunk. Szeretjük, ha kérdeznek bennünket, ha elmondhatjuk, ami belül fáj. Ezért azt hisszük, ők is ezt akarják.
De ők sosem kérdeznek. Vagy legalábbis ő szinte soha nem kérdez. Talán épp ezért, mert ő sem vágyik rá, hogy faggassák, hogy faggassam.
Téblábolok körülötte. Leülök mellé. Mobilozok, közben rá-rápillantok. Érzem, hogy bántja valami, hogy belül emészti magát, mégsem szólal meg.
Kérdezzem mégis? Úgy segítenék.
Kávé? Egy forró fekete biztosan jól esne neki. Kiszaladok, felteszem, az illat majd előcsalogatja.
Olyan nehéz csendben maradni, de most nem az számít én mit akarok. Nem az én kíváncsiságom, nem az én aggodalmam a lényeg. Visszafogom a lovakat magamban, nem faggatom.
Hagyom, hogy előbb ő rágja meg keserűségét. Hagyom, hogy férfi logikájával lefocizza magában.
Tudom, végül úgyis leül majd mellém a konyhaasztalhoz és elmond mindent.
Ismerem őt. Megbízom benne és ő megbízik bennem. Mert a társa vagyok, a szerelme, a legjobb barátja.
De most hagyom. Csak ülni csendben. És megvárom, hogy ha eljött az ideje, magától mondja el.
EZ IS ÉRDEKELHET: