Mindig is mondogattam mennyire odavagyok a történelemért. Ezért ha a párom kitalálja, hogy meglep egy kirándulással, és ráadásul várat megyünk nézni, az kettős öröm és meglepetés számomra.
Egy gyönyörű őszi napon, amikor még a hőmérő higanyszála bőven húsz fölé tudott kúszni, ráadásul kedden (az egyik kedvenc napom a kedd) gondoltuk miért is ne? Átlépünk egy határt.
Na de nem rossz értelemben!
Szlovákiában, Fülek város kellős közepén áll egy vár. Fülek Salgótarjántól északra 25 km-re fekszik, a somoskőújfalui határátkelőtől a 71-es főúton maradva 10 km-re jobbra ágazik le a városkába vezető út.
(Simán átmehettünk, nem állított meg senki, s bár megkérdeztük, mert volt egy megtévesztő tábla, nem kellett matrica sem.)
Ez is érdekelhet: A KIRÁNDULÁSOK SZERELMESEINEK – BOLDOGKŐ VÁRA
A vár történelme a 12. századig nyúl vissza, akkor még fából állt ott egy erődítmény. Átvészelte a tatárjárást és a török hódítást, több nemes tulajdonában is volt, s mind a magyar, mind a török keze alatt sokat formálódott, alakult a vár.
Vulkáni bazaltkúpra épült, amelyen ezek a vastag falak, néhány bástyája s nagy tornya várja az odalátogatót, ahonnan csodás kilátás nyílik a környező házakra.
2017-től a Vármúzeum megújult, ötszintes, állandó kiállítást lehet megtekinteni, kezdve a paleontológiai tárlattal. Majd ahogy felfelé haladunk a falépcsőkön, avarkori, honfoglaláskori emlékekkel, s a vár életének évszázadaiból fennmaradt relikviákkal is talákozhatunk, melyet egy 3D-s kisfilm tesz teljessé az utolsó szinten, amely a vár akkori teljes pompáját mutatja be nekünk.
Fantasztikus látvány és élmény volt, és persze miután körbejártuk meg is éheztünk.
Aki arra jár, érdemes betérnie a vár aljában lévő Bebek étterembe, amely egyébként egy panzió is, ugyanis nagyon finomak az ételeik. Nagyjából ugyanannyiba kerül, mintha itthon ebédelnénk, mi nagyon elégedettek voltunk az adagokkal és az ízekkel. (20 eurót fizettünk borravalóval együtt).
Délután elautókáztunk a Somoskői várhoz.
Somoskő még Magyarországhoz tartozik, a vár pedig már Szlovákia területén van, így erről az oldalról közelítettük meg. Egyébként a magyar oldalról is látogatható, de így két különböző út közül választhatunk, s utólag mondhatom, jól döntöttünk.
Fél órás túraút vezetett minket a várhoz, s közben annak minden szépségét magunkba szívhattuk. Bevallom, imádtam minden percét a sokszor meredek lépcsőkön felfelé vezető útnak.
Sűrű lombok között szédületesen szép volt minden, s úgy éreztem ott járunk, ahol a madár sem jár – az úton legalábbis rajtunk kívül senki sem volt.
A gyenge szél hangja, az állatok nesze, az érdekes növények, gombák látványát tökéletesen kiegészíti a csordogáló víz hangja a simára formált kövek, és a kidőlt fák ágai közt.
Az igazi jutalom a hosszú séta után a látvány volt, ami a várból tárult elénk.
Fenn a magaslaton mintha megállna egy kicsit az idő, átfúj a szél, és melegít a napsugár egyszerre. Ahogy nézed az elterülő erdőt, figyeled a galambokat, ahogyan hazatérnek a vár tornyába, és végigsimítasz az öreg, érdes köveken, minden lecsendesül benned.
Azt hiszem meg van a maga bája ezeknek a várlátogatásoknak. Az évszázadok, melyek láthatatlanul bevésődtek a falakba, s a modern világ körülötte, mint őre a történelemnek. Már nem a vár őriz minket, áll rendíthetetlen kőbástyaként nekünk az ellenséggel szemben, hanem mi őrizzük, vigyázzuk ezeket a csodákat.
Kissé csalódott vagyok, hogy nem ezen várak reprodukálására fordít a kormány, és hogy az emberek sokszor ott hagyják a szemetüket, mintha nem számítana már az a sok verejték, az a sok fájdalmas kiáltás, a könnyek, az a sok munka, amely ezen falak között történt.
Én akárhányszor, akármelyik várban járok is, megérint a múlt, s bennem hagyja emlékül a hangulatát mindegyik.
Némelyik szomorú, némelyik büszke, de a legtöbb megtörten sóhajt fel, fáradtan, öregesen, s mégis hálásan, mert valaki még szereti őket.
