Űr van bennem. Hatalmas űr. Csend vesz körül. A szívem üteme már nem változik attól, ha eszembe jutsz, ha utamat keresztezed. Már nem várom, hogy lássalak, hogy rám emeld tekinteted. Délibáb volt szerelmünk. Csak én szerettelek.
Vágytam utánad, akartalak mindennél jobban. Azt hittem az irántad tápált érzelmeim kettőnknek is elegendők lesznek. Nem akartam elhinni, hogy nem jelentek neked semmit, hogy csak egy vagyok a sok közül. Azt akartam képzelni, hogy velem másként bánsz, hogy engem mégis szeretsz, csak magadnak sem mered bevallani.
A szerelem vak – régi igazság. Sokszor nem akarja az ember észrevenni az ordító jeleket. Miért nem tudtam vajon én se várni rád, miért kellett eléd sietnem? Önbizalomhiányom, szeretethiányom miatt nem láttalak tisztán. Csak azt láttam meg, amit akartam, az pedig nem a valóság volt, csak egy szeretetre éhes nő vágyálma.
Így még hibáztatni se tudlak, mert én okoztam magamnak a sebeket. A belső hangom szinte ordította, hogy borzasztóan fájni fog a veled való kapcsolat, de nem hallgattam rá. Csak az számított ölelj meg, ha máshogy nem, hát úgy, hogy a kéjt nálam keresed. Szeretetkoldus voltam, tudtad te is, de hazudtam és azt állítottam, nem kell a szíved. Elég a tested.
Magadnak hazudsz – mondtad nekem a végén, nem nekem. Ismertél, tudtad mit teszek, de hagytad hogy végig járjam ezt a táncot veled. Talán tudtad, hogy a tanulság majd segít rajtam, és soha többé nem akarok szerelmet keresni olyannál, aki nem képes a szívébe zárni. Vagy nem is figyeltél rám, csak elvetted, ami belőlem kellett, és utána nem érdekelt mi lesz a jövőm, mert azt én is magam formálom.
Mindegy is, mert ez a történet rólam szólt, nem rólad, hiszen megmondtad az elején: valaki viszonyunk végén sérülni fog… és nem magadra gondoltál.