Megint egy újabb elutasítás. A második a héten.
Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz munkahelyet találni, nem gondoltam, hogy lelkileg ennyire megvisel majd a munkanélküliség. Mintha nem lennék jó semmire, mintha nem lenne értékem. Pedig hosszú listát tudnék írni a skilljeimről. Mert én igenis hiszem, hogy az olyan dolgok, mint csapatmunka, precizitás, pontosság, határidők betartása, terhelhetőség igenis érnek valamit, a szakirányú végzettség és nyelvtudás mellett.
Haszontalannak, semmitérőnek érzem magam. Hiába a tudásom, hiába a tapasztalatom. Ha szóba kerül a gyermek, azonnal elutasítanak. Nyolctól négyig rugalmasan dolgozni olyan vágy, mint egy folyton magától ürülő mosogató. Nem teljesülhet.
Kapaszkodhatnék abba, hogy legalább a gyerekeimnek szüksége van rám. Ó, tudom én jól. De nem elég. Nőként is szeretnék valamit elérni. Szeretnék egy jó állást, karriert, saját keresetet. Nem akarok csak anya lenni, nem akarok a páromtól függeni.
Dolgozni szeretnék – olyan nagy kérés ez?
Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Sem az érzéseimmel, sem azzal a ténnyel, hogy nem találok munkát. Mintha mi, anyák, elszeparált burokban élnénk, és semmi esélyünk kitörni onnan. A gyerek ide-oda hurcolása, ellátása, az iskola-szakkörök-sportfoglalkozások-betegségek csapdájából nemigen van kiút.
,,Dolgozni akaró anyuka vagyok, és most parkoló pályára állítottak „
– fakadt ki a minap az egyik ismerősöm, aki GYED-ről menne, vagyis csak ment volna vissza dolgozni. Azonban a főnöke beintett – nem kell. Így most – jobb híján – otthon marad GYES-en, s közben az álláspiacon keresgél. Természetesen nem sok sikerrel. Hiszen manapság senkinek nem kell egy kisgyerekes, középkorú nő.
Hetek óta tudom, hogy a cégem nem tud visszavenni 15 év után. Tervben volt a munkakezdés, korábban odabent is tudták, hogy kétévesen beadom gyerekem a bölcsibe és megyek, erre parkoló pályára állítottak… Vegyes érzések, új kapuk keresése, bizonytalanság. Kezdek lelkileg szétesni. Rengeteget sírok, úgy, hogy a gyerekek ne lássák. Most állásbörzére járok, de kinek kellek majd?
Vajon hány asszony szájából hangzik el ugyanez a kérdés? Hányan érzik magukat semminek?
Sokan vagyunk, akik a munkahelyünket feladva beleállunk egy számunkra teljesen új élethelyzetbe, amiből egyszer vissza kellene térnünk, és vissza is szeretnénk térni a munkás hétköznapokba. Ám a munkás hétköznapok korántsem várnak bennünket tárt karokkal. Mert nem számítunk teljes értékű munkaerőnek. Ezzel szembesülve pedig az önértékelésünk is sérül.
Még nem adom fel, keresem kitartóan a munkát. Akarom hinni, hogy valakinek épp az én adottságaimra van szüksége. Addig pedig sütit sütök a gyerekeimnek – legalább a mosolytól, amit kapok tőlük, egy kicsit ismét értékesnek érzem magam. Olyannak, akire igenis szükség van.
Számos kliensem találkozik ezzel a helyzettel, ami komoly frusztrációt, csalódottságot, szomorúságot okoz nekik. Azért is fájó pont ez, mert sok anyuka az otthonléte alatt komolyan megküzd a szociális kapcsolatok hiányával, időnként úgy érzik kiestek az élet körforgásából, a társadalmon kívül egy árnyéktársadalom tagjai lettek, és ilyenkor jól esik az a gondolat, hogy van hova visszamenniük, támogatja az önértékelésüket, ha úgy érzik valahol várják őket, számítanak rájuk, ettől fontosnak, értékesnek érezhetik magukat.
Pont ezért munkáltatóként fontos lenne tudatosítani, hogy igenis, a mi hozzáállásunk nagy mértékben támogathatja vagy éppen tovább ronthatja egy kismama megélését, önértékelését az otthonléte alatt. Van, akinek ez egész idő alatt nem okoz gondot, míg mások pedig Damoklész kardjaként élik meg, hogy mit fognak majd csinálni, ha lejárt az idő. Sokan már hónapokkal a munkába való visszamenetel előtt megkeresnek, hogy ezzel a szorongásukkal dolgozzunk
– mondja Andráska Zsófia Life Business és párkapcsolati coach, aki azt is kifejtette, egy új munkakörnyezet megtalálása, illetve egy új munkakörnyezetbe való integrálódás sokkal nehezebb egy olyen helyzetben, amikor valaki tartósan távol volt a munkaerőpiacról.
Sok kliensem érzi úgy, hogy annyira eltávolodott a munkaerőpiactól, (főleg több gyerek után), hogy fogalma nincs mennyit változott a világ, mik az elvárások, a szokások a munka világában. Ilyenkor kvázi új belépőként jelennek meg, ami tovább növeli a bizonytalanságukat, szorongásukat. Nehezen tudják felmérni, hogy a tudásuk mennyire volt időtálló, mennyire képesek leporolni a szükséges készségeiket, képességeiket, feltudják e venni újra az elvárt tempót és ami a legfontosabb, hogy hogyan tudják majd összehangolni a családi és a munkahelyi elvárásokat. (most főként a több gyerekesekre gondolok, akik akár 5-6 évet is simán otthon maradtak. Ha valaki gyorsan, fél év -1év – másfél év után visszatért, ott ezek a szorongások jelentősen alacsonyabb mértékűek.)
Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy akár maradunk a régi munkahelyen, akár egy új helyre megyünk, ugyanúgy megkell küzdeni az üvegplafon jelenséggel. Egyáltalán nem tudható, hogy hogyan fognak viszonyulni ahhoz, ha beteg a gyerek, ha egyéb szülői elfoglaltságunk van. Szinte biztos, hogy évekig kell még lavírozni az egymásnak gyakran ellentmondó elvárások között, ami nyilván sok esetben negatívan érinti a munkahelyi előmenetelt, de a családi egyensúlyt is. Kellő támogatottság nélkül szinte lehetetlen sikeresen összehangolni ezt a két területet
– tette még hozzá Andráska Zsófia, aki Női Sikertrénerként igyekszik segíteni a nőknek abban, hogy egyensúlyba tudjanak kerülni és ki tudjanak teljesedni, feleségként, nőként, anyaként.
Mert ez minden nő számára fontos.
Névjegy Andráska Zsófia vagyok, Gestalt terapeuta, life, párkapcsolati és business coach, a Női Sikertréner megálmodója és 3 lány gyermek édesanyja. Női Sikertrénerként célom, hogy segítsem a hozzám forduló nőket egyensúlyba kerülni, feleségként, nőként, anyaként kiteljesedni. Mindezt úgy, hogy a különböző szerepeik között megtalálják a számukra elfogadható egyensúlyt; megszabadulva az őket gátló társadalmi elvárásoktól, előítéletektől. Az életem egyik legmeghatározóbb élménye az volt, amikor huszonévesen az akkori szorongásaimmal, elakadásaimmal és félelmeimmel terápiába kezdtem járni. Ahogy haladtam a terápia folyamatában, egyre könnyebbnek és egyre valódibbnak éreztem magam. A növekvő önismeretem jótékony hatása mind a párkapcsolatomban, mind pedig a vállalkozásom sikerességében megmutatkozott. Már akkor eldöntöttem, hogy egyszer én is szeretnék ugyanúgy segíteni másoknak, ahogy nekem segített az akkori terapeutám. Hosszú út vezetett oda, hogy ez a vágyam valósággá váljon. Hiszem, hogy az önismeret, az önmagunk működésének megismerése, a tudatosságunk növelése egy megkerülhetetlen eleme a kiegyensúlyozott, felszabadult életnek.
nyitókép: Image by Drazen Zigic on Freepik
Ha tetszett a cikk, támogatásoddal kifejezheted tetszésed, és segítheted munkánkat.
KATTINTS IDE!
Köszönjük!
EZ IS ÉRDEKELHET: