Annyira unlak már.
Fekszem a napozóágyon és nézlek, ahogy úszol. Lagymatagon, minden lelkesedés nélkül. Aztán kijössz a partra, és a bárpult felé intesz.
Persze, menj csak, igyál egy sört, elvagyok.
Nézlek, ahogy odasétálsz.
Az elmúlt évek tunyasága teljesen eldeformálta a tested. A hátad görnyedt a sok ülőmunkától, a lábaid két vékony pipaszár. A hasad a rengeteg sörtől nagy és puffadt.
Emlékszem, a gyerek születésekor még versenyeztünk is. Csak a nyolcadik hónapban köröztelek le a hasméretemmel.
Azóta az enyém újra lapos, a tiéd megmaradt. Apucitest.
Mikor lettél ilyen?
És engem vajon mikor kezdett a látványod taszítani?
Persze, észrevettem én, hogy elkezdtünk eltávolodni egymástól. A témák kimerülnek a ,,mi volt a munkában”, ,,milyen napod volt”, ,,a gyerek ma megint hisztis” jellegű mondatokban.
A közös programok a családlátogatáson és a nagy bevásárlásokon kívül nem szólnak másról, és a lepedő is csak nagyon ritkán, szinte csak ünnepnapokon gyűrődik össze alattunk, akkor is monoton egyhangúsággal.
Igen, tulajdonképpen régóta nem tudunk már egymással mit kezdeni. Meguntuk egymást.
De összeköt minket a gyerek és a megszokás. A kényelem.
A kényelem… Szánalmas. Én vagyok szánalmas. Ez villan belém hirtelen, ahogy még mindig téged nézlek a pultnál.
Mintha valami iszonyú erővel vágna pofon, letaglóz az érzés. Nem akarom az egész életem ebben a monoton egyhangúságban tölteni. Nem akarok a megszokás fogságában ragadni.
Én nem tudok így élni.
De akkor most mégis, mi a fene legyen?
EZ IS ÉRDEKELHET: