Nincs ember, aki ne vágyna látni, átélni Dubajnak, az Egyesült Arab Emírségek második legnagyobb emírségének csillogását. A csillogáson túl azonban van egy másik világ, amit a legtöbben nem látnak – Nagy Emőke azonban átélte, majd nemrégen megjelent könyvében meg is írta a ,,rémálmot”, amibe belecsöppent, és amiből csak egy kényszerházasság által tudott szabadulni.
Sokan vágynak Dubajba, hiszen kívülről nézve a gazdagság és csillogás szimbóluma. Te azonban nem csak vágytál, hanem el is jutottál oda dolgozni. Hogyan? Mi vitt rá?
Amikor turistaként látogattam meg Dubajt, illetve később az interjúim során én is elájultam a csillogástól. Eleve ha az ember pár napra megy ki, próbálja azokat az ismert helyeket bejárni, amiket a médiában lát, mint dubaji nevezetességeket. Azok tényleg csillognak és mi szuper gazdagságot képzelünk mögéjük.
A kiköltözésem oka a svájci frankos lakáshitelem volt. 2008-ban vettem egy kis lakóparki lakást, aminek a törlesztése 56.000 forintról indult, és úgy gondoltam, hogy 15 év alatt biztosan vissza tudom majd fizetni, de pár hónap után már a háromszorosa volt a törlesztésem, miután forintosították a hitelemet. Hiába vettem igénybe ügyvéd segítsét, akinek 500.000 Ft-ot kifizettem, sajnos alul maradtam a bankkal szemben, és az első és egyben utolsó megbeszélésünkön (mivel addig csak levélben kommunikáltak velünk) elárverezésre adták át a lakásomat, mivel az AXA Bank akkor vonult ki Magyarországról. Nagyon kétségbe voltam esve, nem szerettem volna elveszíteni a lakásomat, amiért keményen megküzdöttem. Később sikerült egy másik bankkal megállapodást kötnöm, de az sem volt túl kedvező a számomra. Mindeközben édesanyám is stroke-ot kapott, és elfekvő intézetbe került, mivel fél év alatt teljesen leépült.
Ekkor döntöttem úgy, hogy én is szerencsét próbálok Dubajban, talán nekem is terem ott babér, és pár év munkával talán kitudom fizetni a hitelem hátralévő részét.
Mik voltak az első tapasztalataid?
Több interjún is részt vettem, végül egy Dubajban lévő indiai cégnél fogadtam el egy HR menedzseri állást, mivel korábban is HR területen dolgoztam Budapesten, és ez mind szakmailag, mind anyagilag előre lépés volt számomra.
Sajnos már a kiutazásomnál sem ment minden rendben. A főnököm „elfelejtette” időben megkérni a munkavállalási vízumomat, miközben én már felmondtam az akkori állásomban. Ezzel egy olyan lehetetlen helyzetbe kerültem, hogy másfél hetet együtt kellett élnem az albérlőmmel a lakásomban, mivel nem volt hová mennem, és a vízumom sem készült el.
Az biztos, hogy teljesen más, amikor turistáskodik az ember. Ha valaki dolgozni megy, meglátja az éremnek a kevésbé csillogó oldalát is. Először a kulturális és vallási különbségek voltak szembetűnőek. Úgy éreztem, hogy Dubaj szeme mindent lát, mindenhol kamerák vannak, ami a biztonságunkat szolgálja, de egy szinten már félelmetes, hiszen ha véletlenül (tudtod nélkül) olyat teszel amit ott büntetnek, ezek a kamerák azt is látják.
Tehát nem volt minden olyan, mint a mesében…
Biztos, hogy vannak olyan emberek, akiknek tényleg minden úgy alakul mint a mesékben, de én ezt főleg a cégvezetőkről, tapasztalt külföldi projekt menedzserekről gondolom. Ahol adott egy luxus iroda, szuper autóval, remek fizetéssel, és egy luxus lakással, amit lehet, hogy az illető cége fizet, mivel ha jó szakemberről van szó, akkor próbálják mindennel oda csábítani.
Én viszont egy egyszerű mérnök-közgazdász vagyok, nem voltak kapcsolataim, gyakorlatilag senkit nem ismertem Dubajban, és a cégemen keresztül ahol Budapesten dolgoztam (Tata Consultancy Services) nem tudtam áthelyeztetni magam a dubaji irodába. Találkoztam az ottani HR menedzserrel, aki pár percet szánt csak rám és közölte, hogy ha felvenne akkor se érezném jól magam, mivel a cég alkalmazottjai szinte mind indiaiak.
Sajnos nekem a mesébe illő történet már a lakás kereséssel megdőlt. Hiszen kint igen drágák az albérletek, ezért nekem nem maradt más, mint a szoba bérlés – úgy, hogy korábban még kollégista se voltam.
A második furcsaság a főnököm tiszteletlen viselkedése volt, hiába voltam menedzseri pozícióban, néha úgy viselkedett velem vagy a kollégáimmal, mint az állat, üvöltve kérte számon a dolgokat.
Mi volt számodra a legnagyobb kihívás?
Elviselni a főnökömet. Előtte szinte mindig multinacionális cégeknél dolgoztam, ahol megtanultam több nemzettel együtt dolgozni. Ami viszont a különbséget jelentette, hogy egy multinacionális cégnél lehet jelezni a vezetők felé, ha valaki nem megfelelően beszél vagy viselkedik velünk. Dubajban viszont az indiai főnököm egyben a cég tulajdonosa is volt. Nem tudtam kinek szólni az embertelen bánásmódja miatt. A próbaidőm hat hónap volt, az alatt sem fizetett táppénzt, sem szabadságot nem kaptam. A megszokott 5 nap helyett én 6 napot dolgoztam, és soha nem tudhattam, hogy épp mikor száll el a főnököm agya, és mikor kezd el ordítani velem.
A másik kihívás az albérletem kapcsán volt, hiszen 5 másik emberrel éltem egy hatalmas lakásban a Jumeirah Lake Towernél – megjegyzem egy sem volt európai (4 arab + 1 indiai). Hiába laktunk egy gyönyörű lakásban, a közös konyhát mindig koszosan hagyták ott főzés után az arab lányok, a mosógépből nem pakoltak ki, és ha szóltam nekik, még ők sértődtek meg. Ráadásul ezek huszonéves emberek voltak, így elég furcsán éreztem magam köztük 39 éves nőként. De Dubajban a bevándorlók átlag korosztálya igen alacsony, főleg 20-40 év közötti munkavállalók vannak kint.
Többször nagyon észnél kellett lenned, hogy ne kerülj komoly veszélybe….
Dubajnak nem minden negyede csillog, vannak olyan negyedek ahol nők, főleg fehér európai nők egyáltalán nem járnak, vagy legalábbis nem autó nélkül. Egyszer egy ilyen helyre küldött ki a főnököm, ahol tárgyalnom kellett egy pakisztáni cégvezetővel. Az egész hely olyan lepukkant volt, hogy nem is értettem, hogy miért vagyok ott, és miért nem egy férfi kollégámat küldte oda a főnököm.
A tárgyalás után a metró felé sétálva azt vettem észre, hogy követnek. 3 férfi fura nyelven hablatyolva egyre gyorsabban jött a nyomomban. Annyira megijedtem, hogy a tűsarkúmban rohanni kezdtem a metró felé. Az épületbe belépve ezek az emberek már nem jöttek utánam, de a félelemtől lerogytam egy székre, ahol a testemet rázó zokogásban törtem ki. Egy kedves hölgy adot nekem vizet és próbált megnyugtatni. A mai napig nem tudom, hogy kik voltak azok a férfiak és mit akarhattak tőlem.
Az indiai kolléganőm szerint az olyan negyed volt, ahova engem egyáltalán nem kellett volna kiküldeni, de a főnököm megtette. A sok megaláztatás után (a könyvemben szót ejtek számos esetről) ez már az utolsó csepp volt a pohárban. Persze amikor visszaértem a céghez, akkor is üvölteni kezdett velem, pedig minden kollégám látta rajtam, hogy nem vagyok jól.
Van egy pont amikor az embert nem érdekli, hogy mi lesz vele később, de nem tudja tovább tűrni a megaláztatásait. Az asztal fölé magasodtam és már én is kiabálva mondtam a főnökömnek, hogy elegem van belőle és abból, hogy szinte terror alatt tart engem. Úgy viselkedik mint egy őrült és szerintem pszichológusra lenne szüksége. Én most felmondok és fel is jelentem.
Erre fenyegetni kezdett, hogy kitíltat az országból, törölteti a vízumomat – de már az sem érdekelt, az asztalomról mindent besepertem a táskámba és elindultam a lift felé. A főnököm még mindig üvöltött utánam, én meg az arcomon lefelé folyó könnyel magam után hagytam életem legrosszabb munkahelyét.
Végül beváltotta a kinti élet a reményeidet?
Nem, semmi sem úgy történt ahogy én azt elképzeltem. Nem tudtam kifizetni a lakáshitelemet, nem maradtam 5 évet Dubajban, ahogy azt terveztem, mert egy olyan csoda történt velem, amire nem is számítottam.
Nem csak munkát, párt is találtál Dubajban, akivel végül kénytelen voltál Kenyában összeházasodni: mesélj kérlek erről.
Igen, Dubajban megismerkedtem egy kenyai sráccal, aki már 9 éve élt kint. Nem volt rámenős, nem akart rögtön leteperni, mint azok az arab férfiak akikkel elmentem randizni. Olyan egyszerű embernek tűnt, mint amilyen én vagyok. Jól éreztem magam vele, egyre többet találkoztunk, viszont hivatalosan nem élhettünk együtt, mert nem voltunk házasok. Ezért néha-néha késő éjjel csempésztem fel magamhoz, hogy ne lássák meg a lakótársaim.
A kapcsolatunk során megtanultam, hogy soha ne mondd, hogy soha. Én mindig egy talpraesett, mindent megtervező nő voltam, viszont Dubajban szinte minden kicsúszott a kezemből.
Csodával határos módon pár hónappal a megismerkedésünk után teherbe estem. Ez azért számított csodának, mert korábban itthon több orvos is megállapította, hogy meddő vagyok. Sajnos ez a csoda ott és akkor egyben átok is volt, mert házasságon kívül estem teherbe, amiért akkor még börtönbüntetés járt Dubajban. Sajnos a terhességem elején annyira rosszul voltam, hogy kórházba kellett volna mennem, de nem mertünk elmenni a párommal, mivel tudtuk, hogy bár az orvos ellát majd, de azonnal hívja a rendőrséget. Épp abban az évben volt egy eset, amit mi remekül reprodukáltunk, egy ukrán lány esett teherbe a dél-afrikai barátjától, és a lányt börtönbe zárták.
Hogy mindezt elkerüljük, egyetlen megoldásunk maradt, hogy Kenyába utazunk és összeházasodunk – a tét a szabadságom volt, egy növekvő kis emberkével a pocakomban. Több ismerősöm is bíztatott, hogy vetessem el a babát ebben a lehetetlen helyzetben, de ez szóba sem jöhetett. Hiszen 39 évesen végre spontán teherbe estem, amire mindig is vágytam. Még úgy sem volt kérdés, hogy megtartom a babát, hogy házasságon kívül a Közel-Keleten estem teherbe.
Már csak azt kellett megoldanunk, hogy tényleg összeházasodjunk. A barátom országa eléggé híres a korruptságáról, mi erre alapoztunk. Igazunk lett. Lepénzeltem egy papot, elmondva neki az igaz történetemet, hogy ha ezt megteszi értem, gyakorlatilag az én és a leendő gyermekem szabadságát biztosítja egy papírral, amiért hajlandó vagyok fizetni is. Megtette! Így Kenyában lefizetve egy papot, „vettem” magamnak egy férjet, csak azért, hogy megszabaduljak a börtöntől. Mindig is fehér ruhás, tengerparti esküvőről álmodtam, ehhez képest nekem egy gyors kenyai esküvőm lett, hétköznapi ruhában, tanú nélkül.
Végül hazajöttél. Azóta mi történt veled?
A hazajövetelem után a férjem vízumát kezdtem el intézni, hogy a szülésre ő is megérkezzen. Ami hála Istennek sikerült, és 2018. májusában megszületett a kisfiunk. 2 évig éltünk együtt a férjemmel, de sajnos annyira megromlott a kapcsolatunk, hogy 2020-ban a válás mellett döntöttem. A válóperünk novemberben volt, és az Idegenrendészet másnap kitoloncolta a férjemet Magyarországról, mivel a válás miatt már nem használhatta a családi alapú vízumát, és az Idegenrendészet szerint a férjem nem kezdte el időben intézni az újabb vízumot. Egy évre tiltották ki az országból, azóta Kenyában él, és nem tért vissza Magyarországra. A kisfiam azóta nem találkozott az apukájával, gyerektartást sem hajlandó küldeni nekünk. Ezért nekem egyre több pluszmunkát kell vállalnom, hogy a magas lakáshitelemet törleszteni tudjam, illetve meg tudjak adni minden szükséges dolgot a kisfiamnak.
Mit gondolsz, mai fejjel újra belevágnál?
Egészen biztos, hogy nem. Még akkor sem, ha egy stabil multinacionális cég alkalmazottja lennék kint, ami persze nagyobb biztonságot adna, mint egy kis indiai cég, de én a kintlétem alatt asztmás lettem, mivel a szervezetem nem tudta tolerálni a levegőben szálló port. Ez egy sivatagi város, hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni. Én is nagyon rosszul viseltem az asztmás köhögéseket, és a rekkenő hőséget.
A másik dolog, ami visszatartana, hogy már bejártam a fél világot, és nekem Dubaj nem tud annyit adni, mint például egy európai mediterrán ország vagy Florida. Nincs friss levegő, minden „mű”. Dubaj próbálja kivívni az összes Guinness-rekordot, hogy mindenben a legjobb legyen – de akkor sem tud egy kellemes klímát, és olyan szabadságot nyújtani, amit más országokban megtapasztalhat az ember.
A szigorú vallás alapú törvényei miatt sem választanám már ezt az országot. Ha az embernek van párja, azt szereti megölelni, átkarolni esetleg megcsókolni, persze nem mások előtt premier plánban. Egyszer történt egy olyan eset velem, hogy magyarázás közben megfogtam a barátom vállát a Dubaj Mall-ban, és már jött is az ellenőr, hogy kérem madam ezt ne csinálja. Nem is értettem, hogy miről beszél, hiszen nekünk európaiaknak ez egy normális szokás. De sokszor kezdtem azt hinni, hogy ami nekünk normális, az Dubajban nem normális.
A kinti fizetésekből sem lehet jól megélni még úgy sem, mint ahogy én kint voltam. A bérleti díjak, az orvosi ellátás és az élelmiszerárak magasak, ezért ha az ember nem párban, hanem egyedül megy ki, nehéz félre tenni, főleg az elején, amikor még a jogosítványunkat is honosítani kell többszázezer forintért.
Mit mondasz azoknak, akik ma indulnának neki?
Menjenek ki, nézzék meg Dubajt vagy akár más emírségeket is. Fontos, hogy egyáltalán bírják-e azt a magas hőmérsékletet, tudnak-e alkalmazkodni a kultúrához, és eltudják-e fogadni az ottani vallási szabályokat.
Ha valaki a kiköltözés mellett dönt, nagyon jól nézze meg, hogy hol vállal munkát és mi van leírva a szerződésébe, amiben nem biztos és fontos számára, azt kérje, hogy fogalmazzák bele a szerződésbe.
Semmilyen esetben ne adja át az útlevelét a munkáltatójának! Több munkáltató ezzel próbálja röghöz kötni a munkavállalókat, de mivel voltam bent a Munkaügyi Minisztériumban, ott megerősítettek benne, hogy ez teljes mértékben jogtalan.
Kiköltözés előtt meg kell nézni a jelenlegi bérleti díjakat, nem nehéz albérletet kivenni, csak meg kell lenni a megfelelő összegnek. Ott a lakásbérletek nem három havi díjjal mennek, hanem sokszor a fél éves vagy akár az egész éves díjat is elkérik. Nagyon kevés lakást lehet úgy bérelni, hogy 6 vagy 4 csekkel teljesítheti az éves bérleti díjat az illető. Ezért költözik először sok külföldi szobabérletbe, viszont európai emberként nézzük meg, hogy milyen környéken bérlünk lakást. Lehetőleg ne Deirában, vagy Bur Dubajban, ahol lényegesen olcsóbbak az árak, de szinte csak indiaik és pakisztániak élnek. Én tiszta szívemből tudom ajánlani a Jumeirah Lake Towert, ahol én laktam, de számos más jó kerület van még Dubajban.
Emőke nem bánta meg a kiutazást, olyan kihívás volt, ami bebizonyította, hogy minden körülmények között képes talpon maradni – és ajándékba kapta kisfiát is, aki igazi csoda. De könyvet írt történetéről, kinti életéről, kényszerházasságáról, gyermeke születéséről, mert beszélni akart az árnyoldalakról is, ami nincs a kirakatban.
Dubaj. Csillogás, pompa, milliárdos arab sejkek, csillogó paloták, aranyporos kávék, Guinness-rekordok és örömlányok. De Dubajnak van egy másik arca is, amit turistaként nem biztos,
hogy meglátsz, viszont én ezt szeretném Neked bemutatni
– írja könyve bemutatásaként, amit ITT tudtok megrendelni. Facebook oldalát is érdemes bekövetni, ahol további érdekességeket is találtok: ITT.
Fotók: Nagy Emőke