Reggel a tükör elé állok, ellenőrzöm a sminkem, a hajam. Utóbbival néha eljátszadozom – mivel elég hosszú – , hogy ma kiengedve, felfogva, vagy ezek egyvelegében jelenjen meg az aznapi hangulatom. Ellenőrzöm az öltözékem, hogy mindenben megfelel-e a mai napra.
Észbe kapok, át kell nézni, hogy mindent eltettem-e, amire szükségem lesz az aznapi sikerhez.
Miután igennel válaszolok minden kérdésemre, és a külsőmmel is megbarátkoztam, indulhat a nap.
Természetesen az időjárás már megint nem igazodik az évszakhoz, és ezzel a rajtam lévő ruhák többsége feleslegessé válik. Árnyék suhan át rajtam;
„Ez a nap is rosszul kezdődik.”
Pár lépés után találkozom az első ismerőssel – a szomszéd Laci –, aki mosolyogva köszön rám. Éppen egy nagyobb krátert igyekszem átlépni a magas sarkúban, ezért csak egy elharapott üdvözlésre futja, amiről úgy érzem, talán a kedves fogkrémreklám férfi sértésnek veszi. De legalább mosolyog, és ez ad némi derűt, hogy mégsem veszett el még minden.
Alig haladok el a kis piros Fiat 500-asunk mellett, amikor meghallom, hogy a busz korábban érkezik, és már épp a sarkon fordul be. Nagyot sóhajtok, majd kilépek, közben végigveszem, miért is nem lángoló olaszommal megyek.
Belváros.
Elég ennyi, hogy a harminc méteres síkfutás újabb olimpiai aranyát bezsebeljem. Persze a sofőr ennek felettébb örül, mert a blúz egyik gombja úgy érzi, hogy a függönyt ebben a pillanatban kell széthúzni, így a csipke – ami a vezető átható pillantása és bársonyos bőröm között található – sejtetni véli mindazt, amit egyáltalán nem szántam közszemlére tenni.
Félszeg mosoly, remegő mozdulatok, és miután öltözékemet rendezem, még sikerül megkapaszkodnom.
Kifelé bámulok az ablakon, és nézem a sok sietős embert, akik hozzám hasonlóan nagyon fontos dolgaik után igyekeznek. Néha meglátom magam az üvegben, így megállapíthatom, teljesen felesleges volt félórát vacakolni a külsőmmel. Ennyi erővel felkaphattam volna egy pólót és egy farmert, meg az edzőcipőt. Ahogy Marci, a barátom is tette. Reggeli zuhanyzással együtt húsz perc alatt kész volt. Talán egyszer kipróbálom.
De mikor is?
Majd ha nem lesz elvárás asszisztenséknél, hogy legyen fodrászolt a hajad, festve a körmöd, kiszedve a szemöldököd, és minimum szolizott bőröd. A ruha úgy álljon rajtad, mintha legalábbis nem a pároddal, hanem a vasalóval feküdtél volna le, és mindig mosolyogj. Ami viszont a legfontosabb; a mell-derék-csípő méretek legyenek ideálisak. Mert az annyira lényeges ahhoz, hogy a kávét két cukorral be tudjam vinni, vagy hogy időre meg legyen írva, kinyomtatva és postára adva az irat. Tényleg ettől függ (és ha lenne, most szarkazmus táblát lóbálnék).
Lepillantok. Az egyszemélyes ülésen egy fiatal lány ül. Könyvet olvas és valami keleties hangzású zenét hallgat. Ez nem hagy nyugodni, és ugyan ilyet nem szoktam tenni, de úgy helyezkedem, hogy bele tudjak olvasni a regénybe.
Kíváncsivá tett, mert én mindig a könyv hangulatához választok zenét, amit olvasás közben hallgatok.
„Az én kincsem imádott hercegnőset játszani. Az anyja besütötte vagy feltűzte a gyönyörű haját, és mi csak ajnároztuk. Talán túlságosan is sokat. Naponta elmondtuk neki, milyen bájos kislány,
majd ráhúztuk a hidzsábot, ha kiléptünk az utcára, mert muszáj volt. Onnantól Azura csak egy volt a rengeteg fekete fátyol közt. Tudja hölgyem, a rendszer akkoriban kezdett szigorúbbá válni, és az új kötelező viselet rondább volt és melegebb, mint amilyenhez hozzászoktak a lányaink. Azura egyik napról a másikra szótlan lett. Kevesebbet evett és kevesebbet mosolygott. Azt hiszem, valahol már akkor halott volt.”[1]
Istenem! Én meg azon aggódok minden reggel, hogy a hajam hogy áll, és mennyit látott a sofőr a mellemből. Hogy a nadrág kellően simul-e a testemre, de mégsem annyira, hogy azt már harisnyának lehessen nevezni. Bátran megmutathatom azt, amit ki tudok hozni abból, amit a genetika adott, és minden áldott reggel úgy lépek ki az utcára, hogy meg is mutassam mindenkinek, mert büszke vagyok rá.
Ha mindezt el kellene zárnom, mert kötelező, talán én is meghalnék.
Milyen érdekes. Itt abba őrülnek bele a nők, hogy elvárás a testük mutogatása, máshol meg abba, hogy ezt nem tehetik meg…
Wágner Szilárd – Stílus és Technika
[1] Url Izabell: A teheráni csecsemő
A cikkben található képeket a Smaragd Kiadó és Url Izabell bocsátotta rendelkezésre.