Kegyes hazugság az, ha az életébe kapaszkodót abban a reményben ringatjuk, hogy örökké fog élni? Kell és szabad hazudni a végső órák kapujában állónak arról, mi fog vele történni?
Simone de Beauvoir, a saját édesanyjának utolsó hat hetét írta meg könyvében, és részben ezekre a kérdésekre keresi a választ. A Szelíd halál konklúziót nem von le, inkább arra késztet, hogy magunk válaszoljunk ezekre a felvetésekre.
Az élet egyik legnehezebb kihívása, mikor saját szülőnktől kell végső búcsút vennünk. A feminizmus letéteményese nyíltan felvállalta a világ előtt, milyen volt édesanyját elmenni látni. Közben feltörnek benne gyermekkori emlékei is, és megértjük, miért tűnik olyan távolinak minden egyes szava, amelyet anyjáról vet papírra. Miért nem bocsátkozik túlzásokba, érzelmes megnyilvánulásokba, és miért hagyatkozik inkább a tényekre. Így aztán egy viszonylag tárgyilagos képet kapunk arról, hogyan éli meg a haldokló és a tőle búcsúzó az utolsó közös „élményüket”.
S miként ne éljük vagy éljük inkább életünket.
Simone édesanyjában egy végletekig mindenkinek megfelelni akaró nőt ismerünk meg. Olyat, aki önmagát és vágyait háttérbe szorította, de ezért mártírt is játszott egész életében. A vallásba menekülve próbálta megtalálni a helyes utat, hiába. Nem is kért papot halálos ágyához.
Gyermekeit azonban maga mellett akarja tudni, pedig sosem értette őket igazán. Főleg, hogy eléjük mindig hűtlenkedő hitvesét tette. Mégis lányaira telepedve próbálta kiélni meg nem élhetett életét. Aztán mikor a vég eljön, gondolkodás nélkül rájuk támaszkodik és elhiszi azok hazugságait.
Merthogy rákot diagnosztizálnak nála, de ezt senki nem vallja meg neki. Az orvosok, a nővérek a gyerekei cinkosok az ő látszatvilágának fenntartásában. Mindez azért, mert olyan erővel próbál ragaszkodni az élethez, mint ahogy nem tette azt ereje teljében sosem. A gyengeség, a kiszolgáltatottság azonban feléleszti benne az életösztönt. S bár sejti, hogy hazudnak állapotáról, de ő mégis készségesen elhisz mindent, majdnem az utolsó percig.
Simone mindezt látja, s az olvasó elé tárja anyja gyengeségeit. Nem bántóan, nem is elítélően, de kívülről személve a nőt, aki megszülte őt. Az utolsó percekre azonban negyven év után e két nő ellentétes mégis oly hasonló személyisége végre egybeolvad.
Megértik egymást egy-egy pillanatra.
Az elengedés és a ragaszkodás között tengődve telnek heteik. Közben Simone-hoz egyre közelebb ér a halál lehelete. Már készül a veszteségre, mint ahogy bevallva, vagy elhallgatva mindenki ezt teszi ilyenkor. Mégis, mikor az üres ágyat találja egy nap, az mellbe vágja.
A végső akkord a temetés egyben a lezárása is egy életnek. Egy nőtől való búcsúzás, szomorú vége. Simone ezzel zár, és valószínűleg a szertartás fontosságát ő sem kérdőjelezi meg. A kérdés csak az, vajon e könyv megírásával, gyásza és fájdalma enyhült?
EZ IS ÉRDEKELHET: