Dávid ránk húzza a puha takarót, magához húz és szorosan átölel. Egyértelműen érzékelem, hogy mindkettőnket több hajt, mint az egyszerű testiség. Érzelmi függőség van köztünk, kimondatlan egyetértés.
Sosem felejtem el a napot, amikor összefutottunk, Olaszországban, egy konferencián. Éppen a bérelt autóval parkoltam, a kezemben egy óriási méretű sonkás tramezzini-vel. Én nyomtam az eszek-parkolok-telefonálok triót, Dávid pedig a mellettem lévő parkolóhelyre állt be, kiszállt a makulátlan öltönyében és felhúzott szemöldökkel azt kérdezte:
– Te mit csinálsz?
– Időmenedzsment. Ebédelek, közben dolgozok és legfőképpen rohanok.
– Olaszországban az evés ünnep és megtiszteled az étkezést azzal, hogy az ízekre odafigyelve fogyasztod el az ételt.
Így hívott meg és ültünk be egy kis kockás terítős étterembe. Ettünk, beszélgettünk. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig bámult rám. Én sem néztem félre. Hallottam a vendégek távoli társalgását, hallottam a konyhából az edénycsörömpölések zaját, az étterem előtti bokrokból kiszűrődő madárcsicsergést, a lágy nyári szélben a tenger moraját. Ebbe az idilli egységbe beletartoztam én is, és Dávid is. Valamilyen láthatatlan köteléket éreztem, ami egymáshoz húzta a lelkeinket.
És most itt fekszünk. Dávid egyenletes légzése arra utal, hogy elbóbiskolt. Beszívom mélyen az illatát, majd lassan kifújom. Teret engedek a fejemben folyamatosan kavargó gondolatoknak, míg végül össze nem folynak kavargó elképzelések és megoldások kaleidoszkópjává.
A múlt. Mennyire túlterhelt szó és mennyi titkot rejt. Péter már a múlt. Én az ittben és a mostban élek. A jövőre nézve, ami csak egy pont a látóhatáron, csak annyit tudok, hogy a testem minden porcikája és a teljes lelkem Dávidot akarja, most azonnal, ebben a pillanatban.
Persze, a múlt lezárása sosem egyszerű. Meg kell küzdeni a feltörő fájdalommal. Ez egy olyan kínzó érzés, mintha valaki kivágná a szívemet, miközben az még dobog.
Jogos a kérdés, hogy mi a jó abban, ha a szeretője vagy valakinek? Az, hogy ha csak pillanatokra is, de szeretve vagy.
Minél inkább átadom magam ennek az érzésnek, annál jobban átjárja a testem és annál erősebbé tesz. Rá kell jönnöm, hogy a szeretet nem fájdalmas érzés. A szeretet hiánya az, ami fáj. Az elutasítás. A magány. A hétköznapokba való ellaposodás. Az fáj. A szeretet nem.
Persze, az megint más kérdés, hogy milyen élet az, amikor csak egyetlen dologra vágyunk és azt nem kaphatjuk meg. Mert olyan embert szeretünk, akit nem lenne szabad. De néha tényleg azt veszem észre magamon, hogy a repülés kevés és szükségem van a zuhanásra.
Igazából sosem tudjuk, mennyire vagyunk erősek, mígnem egy választásunk marad: erősnek lenni.
Döntést kell hoznom. De már döntöttek helyettem. Igen, leszek bolond a kedvedért! Remélhetőleg egyszer majd hazatalálok, de addig is, nevetve akarom átadni magam az együgyű boldogságnak, amit akkor érzek, ha melletted vagyok.
Érzem, ahogy elönt a fáradtság és elnyom engem is az álom a legjobb helyen a világon: Dávid karjaiban.
EZ IS ÉRDEKELHET: