Mi történt velünk? Miért nincs bennünk őszinte érdeklődés embertársaink iránt? Barátaink távolodnak tőlünk, nincsenek mély beszélgetések, sem nevetésbe fulló anekdotázások. Valami megváltozott. Méghozzá nagyon rossz irányba!
Mert úgy tűnik belefáradtunk abba, hogy másra is figyeljünk önmagunkon kívül mostanában.
Egyre több a felszínes, semmitmondó kapcsolat. Akkor is, ha a virtuális térben az emberek sokat „beszélgetnek”. Mégis elvesztettük az egymáshoz kapcsolódásra való képességünket. Pedig -paradox módon-, e hiánytól egy jó ideje már rettenetesen szenvedünk.
Mintha mindenkinek lenne egy saját kis buborékja, amelyben elzárkózhat a külvilágtól és nyalogathatja sebeit. Vagy mintha légüres térben ragadtunk volna, ahol senki nem tud közel férkőzni hozzánk, maximum csak kívülről szemlélheti szenvelgésünk. Nem feltétlen azért, mert nem érdekeljük, hanem mert akaratlanul is falat építünk magunk köré viselkedésünkkel.
Azt persze senki nem vitatja, hogy jogosan érezhetjük magunkat pocsékul most. Hiszen a világban és a környezetünkben is sok rossz dolog történik. Na de ez közelebb kellene hoznia minket egymáshoz, mégsem ez a helyzet. Mert sok a munka, aztán meg a családot is el kell látni, magamra sincs időm.” – mondjuk. Vagy, mert elvesztettük az állásunk, böngésszük a hirdetéseket és nem akarjuk bajunkkal a többieket traktálni. Na meg amúgy sem értene meg minket senki…
Minden állításban van igazság, mégis, hibádzik bennük valami. Mert egyre többször érezhető ki szavainkból, hogy nem is akarunk a legszűkebb környezetünkön kívül, senkivel beszélni.
Mintha a megnyílni tudás kiveszett volna belőlünk, a kapcsolódásra való képességgel együtt. A járvány miatti izolált élet kifordított minket magunkból és nem találjuk a visszavezető utat a rendes lét felé.
Befordultunk. Depresszióval küzdünk, de csak kevesen mondjuk ki:
Főleg olyankor, mikor hetente egyszer tíz perc erejéig jut lehetőségünk arra, hogy beszéljünk. S ez, egy idő után azt az érzést váltja ki belőlünk, hogy a másik nem is akar minket meghallgatni.
Ezen a helyzeten aztán csak ront, hogy kevés a pozitív hangvételű eszmecsere. Inkább lehúzzuk egymást, mert mindenki tele van szorongással, kétséggel. S mivel találkozni sem tudunk olyan gyakran és a telefonon, interneten tartott kapcsolat nem érte még el a személyes találkozás varázsát, az állapotunk csak romlik. A testközelség hiánya depressziót vált ki sokunkból, amely kezeletlenül egyre rosszabbá válik.
Nincs összeborulás, ölelkezés, azonnali dekódolásra lehetőség, hogy milyen hangszínt használunk mondatainkhoz. Nincs meg a testbeszéd adta esély sem arra, hogy eláruljuk egymásnak szavak nélkül állapotunk. Csak prekoncepcióink vannak, na meg a saját hangulatunk szerinti értelmezési képességünk. Ami bizony sokszor félrevezető, és komoly viszályokat is eredményezhet.
Ez is érdekelhet: Az érzéseid igenis fontosak
Így az internet adta lehetőségek ahelyett, hogy enyhítenék szorongásunk, még többet generálnak a meglévőekhez. Mégis csodálkozunk, hogy vergődünk, mint a partra vetett hal, s titkon reméljük, valaki visszadob minket az éltető vízbe. De a létünk most túl bizonytalan, s lassan már abban sem vagyunk biztosak, szükségünk van-e még vízre.
A valóság és a virtuális élet között elmosódtak a határok. S ez, mintha az emberi kapcsolataikra ment volna a legjobban rá, amely nagyon nagy bajokat okoz és okozhat még. Ha nem kezdünk el végre figyelni egymásra…