Vannak, akik lekicsinylik az érzéseidet. Nem veszik tudomásul, hogy a fájdalmad, a szomorúságod, a szorongásod számodra igenis valóságos. Mégsem engedheted, hogy az ő hozzáállásuk hatására te is jogtalannak véld az érzéseidet.
Mert ha így teszel, önmagadat tagadod meg.
Mindig lesznek olyanok, akiknek csak a saját bajuk számít. S ezek között a legrosszabbak azok, akiknek te előzőleg támaszt nyújtottál, és akiket vigasztaltál. Ennek ellenére mikor neked lesz gondod, szomorúságod elfordítják fejüket vagy legyintenek, mondván, az semmiség. Ezek a helyzetek joggal töltenek el keserűséggel, csalódással. Mégsem zárkózhatsz magadba ilyenkor. Mert ha elnyomod az érzéseidet, csak azt éred el, hogy megmérgezed a saját életedet és nem tudsz közel kerülni többé másokhoz.
Még egyetlen probléma sem szűnt meg attól, hogy becsukták az emberek a szemük előtte. Ezért is fontos, hogy megéld az érzéseidet. A te szemeden keresztül csak te látsz. A tapasztalataidat te éled meg. Éppen ezért senkinek nincs joga az érzéseidet jelentéktelennek minősíteni.
Neked sem, hiszen, ha így teszel, csak még több problémát generálsz az életedbe.
Minden, amit érzel fontos, és igenis megérdemled, hogy legyen legalább egy figyelő lélek, aki meghallgatja jajkiáltásaidat. Mert érző és lélegző emberek vagyunk és van egy pont, mikor a ránk szakadó terhek alatt megrogyunk. Nem lehet állandóan erősnek lenni, olykor kell a segítség. Mert van, amit egyedül nem bírunk el és ez nem szégyellni való dolog.
Akkor sem, ha vannak olyanok, akik örömet találnak a keserűségedben. Nem feltétlenül tudatosan, de a káröröm létező jelenség. Van, hogy mások érdektelenségére, közömbösségére megfagy a lelked. Negatív reakciójuk bénítóan hat rád. Megsebeznek azzal, hogy magadra hagynak, vagy egy váratlan pillanatban elszakítják a köztetek lévő köteléket.
Sírj, ha sírnod kell. Ha szomorú vagy, szomorkodj. Persze ne ragadj bele ezekbe az állapotokba, de adj teret nekik egy kis időre. Legalább addig, amíg jobban nem leszel. Mert ha nem teszed kiállhatatlan és undok leszel te is. Vagyis beállsz azok táborába, akik lekicsinylik mások érzéseit.
Emberek vagyunk. Tehát nem tökéletesek. De nem engedhetjük meg magunknak, hogy a szomorúság és csalódás elszakítson minket önmagunktól és a többiektől. Hiszen, ha magunkba gubózunk, mondván úgy sem ért meg minket senki és nem vagyunk képesek semmire, akkor az élet elszáll mellettünk. Főleg, ha megtagadjuk –mások hatására- önmagunk és valós vágyaink.
Kell, hogy legyen egy prioritási listánk és ebben előkelő helyen kell lennie annak, hogy azt tesszük, ami nekünk jó.
Nem önzőség magunkkal is törődni, hiszen rajtunk kívül senki nem fog. Vannak olyan pillanatok az életben, amikor úgy érezzük, nem bírjuk tovább és fel akarunk adni valamit. Nincs ezzel semmi baj. Mert ha valami nem megy, azt el kell tudnunk ismerni és el kell tudnunk engedni.
Vannak dolgok, amelyek egyszer elgyengítenek, máskor erőssé tesznek minket. Ilyen az is, mikor egyesek jelentéktelennek minősítik érzéseinket. Persze ezek próbák arról, hogy megtanultuk-e már függetleníteni magunkat mások véleményétől, vagy még mindig az számít, ki mit mond rólunk…
EZ IS ÉRDEKELHET: