Egy útkereszteződésnél találkoztunk. Mosolyogva lépdeltél felém, de mikor mellém értél egy sötét felhő eltakarta az arcod. Egymás felé nyúltunk, meg akartam fogni kezed, de te csak egy pillanatra álltál meg, majd továbbmentél.
Aztán visszafordultunk:
–Majd legközelebb. – mondtuk egyszerre. – S te a ködbe vesztél.
Verejtékben úszva riadtam fel. Még koromsötét éjszaka volt, csak egy holdnyaláb talált be a szobámba. Megvilágította arcom, hogy kiragadjon a látomásból. Pedig éppen próbáltad volna lelkem felszínén végigfuttatni ujjaid, hogy aztán szívembe lépj.
Csak résnyire nyitottam ki a szemem, aztán kétségbeesve igyekeztem visszatalálni álombeli alakodhoz. De már késő volt, mert az ágy óriásira nőtt, ahogy keresni kezdtem benne a helyem. Hiába nyúltam át a te térfeledre is, csak a jéghideg párnád ölelhettem magamhoz. Hiányod fájdalma ekkor mart a lelkembe.
Aztán meghallottam, ahogyan az éjszaka csendjében a lépcsőházban lépések visszhangoznak. Egy kulcs is zörrent és egy pillanatra szívem hevesebben kezdett dobogni. Ám mire azt kívántam volna, hogy te legyél, már nyílt egy ajtó egy másik lakásban.
Zakatoló fejjel emlékeztettem magam, hogy a te otthonod már nem nálam van. Hanem egy másik nő ágyában. Erre a gondolatra kirázott a hideg. Vacogva húztam a takarót a fejemre. Azt kívántam töröljön már ki valaki szívemből! De nem történt semmi, csak az, hogy egyre éberebb lettem.
Csak akkor szenderedtem el újra, mikor a holdnyaláb lassan tovasiklott és újra a sötétség vette át az uralmat a szoba felett. S a város lassan ébredezni kezdett.
Az autók moraja aztán az álomvilágba terelt. Alakod újra kirajzolódott előttem, majd szertefoszlott. – Hiányzol. – mormoltam félálomban. Majd rám hullt a sötétség. S csak akkor nyitottam ki újra szemem, mikor a Nap felkúszott az égre…
EZ IS ÉRDEKELHET: