Sosem ismertem Matthew McConaughey-t. Sokszor még az is nehézséget jelent a mai napig, hogy helyesen ejtsem a nevét. Azt viszont a legkevésbé sem reméltem, hogy eddigi életem egyik legmeghatározóbb könyvélménye hozzá köt majd. S lőn.
Világéletemben utáltam az önsegítő könyveket. Tudjátok, azokat a Bridget Jones-filmbe illőket, hogy mit kell csinálni, hogy önmagad légy. Mikor azt se’ tudod, ki is az az önmagad, és akarsz-e egyáltalán az lenni. Nem, hogy még csinálni… nem is olvastam ilyesmit, messze elkerültem.
Erre jön egy amerikai „sztárocska”, és odatolja az arcomba a húsvér valóságokat. Mettyú MekKimondhatatlan Konehi.
Bizony. Ez a srác fogta magát, beköltözött a másik (az egyik) agyféltekémbe, és onnan mormolta az életbölcsességeket teljes 4 napig. Addig tartott ez a könyv, de az már egyszer biztos, hogy nem utoljára vettem kézbe. Ez lesz az én (nem) önsegítő bibliám.
Hogy miért letehetetlen? Nem csak a stílusa miatt, amit többen negatív kritikával illettek. Ez kérem, egy napló. Valakinek a legszemélyesebb gondolatai, mellyel pont velünk teszi önmagát egyenlővé. Nem leereszkedve, nem felkapaszkodva. Fej-fej mellett haladva.
EZ IS ÉRDEKELHET: KÖNYVAJÁNLÓ – TAFFY BRODASSER-ANKER – FLEISHMAN BAJBAN VAN
Az első fejezetek rendkívül szórakoztatóak. Gondtalanok, mint legtöbbünk élete, amikor annak első felében járunk. Aztán komolyodik, erősebb gondolatokat feszeget, és végül nagyon felnőttesen rátér azon témákra, amikről érdemes és kell is beszélni.
Nemcsak arra jöttem rá, miközben olvastam – mit olvastam, faltam! – a sorokat, hogy semmit sem tudtam egy világhírnevű emberről. Hozzáteszem, amit tudtam, az is fals volt.
Hanem, hogy teljesen át kell rendezni a világképünket (többször is az életünkben, mint a frekvenciákat), hogy magunkat és magunkon keresztül másokat is boldoggá tegyünk.
A Zöldlámpa többről szól, mint egy jenki siheder felemelkedése és vekengése arról, milyen filmeket nem kapott meg. Őszintén mesél arról, milyen útja volt a jelenlegi állapotig, ami korántsem volt zöldhullám. Az út ugyanis tele volt arcra bukással, akarással, gyarlósággal, szerethetőséggel. Bűnökkel és jótettekkel. Magánnyal és füstbe ment tervekkel.
Annyira sorstársammá vált olvasás közben az ember, hogy nemcsak neki, de közben magamnak is megbocsátottam egy csomó hibát, egy rakat nyilvánvalóságot, amit eddig nem láttam a szemellenzőmtől. A végén pedig megköszöntem neki, hogy leült az asztalomhoz és a sörét, meg az idejét megosztotta velem. Verejtékkel, bánattal, humorral.
Nem biztos, hogy mindenkinek szól ez a könyv. Hozzám viszont nagyon is szólt, és vettem az üzenetet. És nagyon hálás vagyok érte.