Vannak napok, amikor összetörünk és borúsan látjuk a dolgokat, máskor pedig túl bizakodóak vagyunk és túlságosan beleéljük magunkat valamibe. Aztán huss és pöcc, szembevág minket a valóság, és azt vesszük észre, hogy a jelen nem tart ott, ahol mi gondoltuk. Nem tudja felvenni velünk a tempót. Egyik állapot sem jó.
Ez itt egy vad és kegyelmet nem ismerő világ, minden pofon után azonnal fel kell állni, különben egy idő után egyáltalán nem állunk fel, érted?
A jelen olyan, amilyen. Vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni vagy éppen nem lehet őket sürgetni. Ezeknek az eseményeknek is meg kell történni, de mi túl türelmetlenek vagyunk, csak rohannánk, így viszont lepereg az értékes idő és mi a nagy rohanásban nem éljük meg azt, amit az élet ebben a percben adni tudna.
Valószínű a görcsös akarásunk az, ami hátráltat. Hogy nem itt kéne tartanunk, hogy másképp kellett volna történnie, hogy nem akarunk beilleszkedni a jelenlegi környezetünkbe. Nem akarunk kötődni és megszeretni valamit, amit majd el kell engednünk, ha végre megérkezünk abba az élethelyzetbe, ahol lenni akarunk.
Meg kell változtatni a nézőpontot, meg kell találnunk a kihívást és az örömöt most! Emlékeztetni kell magunkat, hogy a nehézségek ellenére hova is jutottunk el.
Ki kell tartanunk, hiszen az álmunkig vezető úton is süthet a nap és rengeteg olyan esemény érhet minket, amelyek boldoggá tehetnek. Az elkeseredésnek nincs helye. A hidegzuhany jeges borzongatása után éreznünk kell a vérpezsdítő hatását is.
A bizonytalanság sosem erősíti bennünk a hitet. Néha aljas módon bekúszik a pánik a tudatunkba, hogy bármikor bármit elveszíthetünk. Fel sem fogjuk, mennyire képlékeny minden. De rettegésben nem lehet élni!
Micimackó egyik bölcs gondolata talán segít erőt meríteni:
Hepe után mindig hupa következik, és hupa után mindig hepe jön. És még sohasem fordult elő a világon, hogy hepe után hepe, és hupa után hupa következett volna.
Emlékeztetnünk kell magunk: mindig akarni, előre nézni és hinni! Megbecsülni és értékelni, amink van! Csodák igenis léteznek!
Cikkírás közben arra lettem figyelmes, hogy az íróasztalomon lévő kopár földdel teleszórt cserépből kibújt két szál négylevelű lóhere. Az egyik szál szépen nyújtózkodik a napfény felé, míg a másik szál igencsak nehéz utat választott. A cserép aljából nőtt ki és igyekszik utolérni a társát. Nem panaszkodik, egyszerűen küzd és hisz benne, hogy meg tudja csinálni! Példaértékű…
EZ IS ÉRDEKELHET:
Hát igen! Egyszer minden sorozat megszakad a jó és a rossz is, hepe-hupa!