Egy férfi, ha szerelmes

Van-e vajon nagy Ő? És tökéletes másik felünk? Annyiszor, de annyiszor tesszük fel ezt a kérdést, és egyértelmű választ erre csupán az életünk maga adja meg. Sokszor pont akkor, amikor nem számítunk rá… Rendhagyó tapasztalatot olvashattok most első kézből de más szemszögből, egy férfi tollából.

Minden ember az élet értelmét kutatja élete során. Gyerekkorunkban azzal áltatnak minket, hogy majd egyszer eljön az „igazi”, összeházasodunk és boldogan élünk, míg meg nem halunk…

Hittem és reménykedtem, míg néhány szerelmi csalódás nem ért fiatal koromban. Lassan elengedtem a nagy Ő lehetőségét, és megfeledkeztem róla. Teltek-múltak az évek, egyik kapcsolat a másikat követte: rádöbbenések sorozata, hogy nem illünk össze, különböző az érdeklődési körünk, mások az életcéljaink.

Múlt az idő a fejem felett, figyeltem a környezetem, a barátaim. Sokszor irigyeltem őket: nekik sikerült, megházasodtak, családot alapítottak, aztán néhány év múltán sorra elváltak. Utólag elmondták, hogy nem érezték a varázst, de ideje volt megállapodni, és jól kijöttek a párjukkal.

Ekkor határoztam el, hogy én soha nem fogok megházasodni, nem akartam felesleges köröket futni és házasodni, hogy aztán válás legyen a vége.

Ugyanakkor az is megfogalmazódott bennem, hogy a gyermek az élet értelme, aki tovább viszi a szokásainkat, a nevelésünket. 26 évesen összejöttem valakivel. Öt és fél évig tartott. Nagyon sokat tettem bele a kapcsolatba, de a második év után teljesen egyoldalúvá vált a dolog, mégis vártam. Vártam valamiféle csodára, és legbelül magamban szenvedtem.

Féltem szakítani, féltem a magánytól, pedig igazából attól magányosabb már nem lehettem.

Aztán egy kora őszi napon a semmiből elém toppant egy lány. Ha jól belegondolok, már évek óta ismertük egymást. Heti szinten kereszteztük egymás útját, a közelben lakott. Persze kapcsolatban volt, és akkor még én is. Azon a bizonyos őszi napon mégis történt valami megmagyarázhatatlan dolog.

Egy vasárnap délelőtt összefutottunk, és a szokásos udvariassági körök után – fogalmam nincs, miért – megkérdeztem, boldog-e a kapcsolatában. Nyilván belepirult és rávágta, hogy minden a legnagyobb rendben: házat vettek, felújították, és néhány héten belül összeköltöznek. Örömmel nyugtáztam, hogy van akinek boldog a párkapcsolata.

EZ IS ÉRDEKELHET: LELKEK TÁNCA

Nem sokkal később azon kaptam magam, hogy levelezünk. Kiderült, hogy mindenről azonos a véleményünk, az ízlésünk. Elkezdődött valami…

Elhalasztották a költözést, időt nyertünk. Egyre többet beszéltünk, egyre több közös pontot fedezve fel egymásban. Felnyitotta a szemem, így szakítottam a barátnőmmel (egyáltalán nem viselte meg a dolog, ő is érezte, hogy nincs közös jövőnk). Éjszakákon át beszélgettünk, életem addigi leggyönyörűbb időszaka volt ez a pár hét.

Az esti búcsúzás után már a reggelt vártam, hogy újra beszélhessünk. Újraéltem a kamaszkoromat.

Összekapcsolódott a lelkünk. Pont amikor a legkevésbé számítottam rá, felbukkant a semmiből.

Végül ő is elárulta, hogy nem minden kerek a párkapcsolatában. Teljesen megváltozott az értékrendem. Ma már tudom, hogy meg szeretnék házasodni, de csak Vele. Megszűnt a világ körülöttem, csak Ő számít, semmi és senki más. Neki mindent elmondhattam, bíztam benne, és Ő is bennem. Hatalmas hullámvölgyeket éltünk meg rövid idő alatt: tanakodtunk, hogy mi lenne a legjobb döntés.

Végül elengedtem Őt, úgy éreztem, ez a helyes döntés. Nem akartam, hogy miattam rúgjon fel mindent. Engedtem, hogy tapasztaljon, és ha netán valami félresiklik, én itt leszek. Inkább azt bánja meg, hogy nem jött azonnal hozzám, mint azt, hogy akkor otthagyta a párját.

Most már tudom, az élet értelme nem csak a gyermek, hanem az a társ, aki önzetlenül és tiszta szívből szeret. Akinek bármit elmondhatok, és nem kell attól tartanom, hogy rosszat gondol rólam. Ezt a kapcsolatot ápolják és viszik tovább gyermekeink, ez a kapcsolat teremt nekik egy tökéletes családmodellt, ami nagyon hiányzik a mai világból. A zsigereimben, a lelkemben érzem, ha ez a lány egyszer visszatér hozzám, én életem végéig szeretni, tisztelni és becsülni fogom. Ha pedig úgy alakulna, hogy nem tér vissza, hát én akkor is mérhetetlenül hálás vagyok. Mert felélesztette bennem a hitet, hogy létezik a NAGY Ő, és tényleg érdemes kivárni.

A továbbiak már a mi döntéseinken múlnak. Talán jó döntést hoztunk, talán nem, de egy biztos.

A külön töltött időszak tanít meg még jobban becsülni a másikat.

T. L.

3 hozzászólás
  1. Nos, akkor kezdhettem volna úgy, hogy.. Hát, akkor miért nem tettél egy lépést talán a boldogságod felé. Miért engedted el,ha úgy érezted ,hogy sok közös van bennetek,és jól megértitek egymást? szóval,csak egy szimpla fellángolás volt részedről az övét nem lehet tudni talán jobban szerette a barátját,csak imponált neki, hogy udvaroltál és kicsit kiszakítottad a szürke hétköznapokból. Nos, ez van amikor valaki nem engedi felszínre a valós érzelmeit és nem tesz ellene,hogy boldog legyen ,mint írtad egy életre az lennél. Na, most jön tőlem a Hááát ,tudod Én 10 éve várok egy normális,határozott ,szerethető társra,akivel valóban sok-sok közös van és kölcsönösen tisztelnénk,szeretnénk egymást miközben az idő rohan a vonat soha meg nem áll 🙂 Nos, nem érzem a korom,bár valószínű látható jelei vannak,de jómagam „bezárkóztam” valamilyen szinten,de szeretném a palettán található rajzokat kiszínezni új érzésekkel feltölteni a bennem lévő szeretetet megosztani. Sajnos, nehéz megtalálni a másik felünket,de ha egyszer elénk vagy oda sodorja az élet élni kell vele és nem elengedni,küzdeni tenni érte… Én így gondolom és így látom, és talán megtörik nálam is a jég.

  2. Furcsa szerzet az ember. Néha csak akkor tanuljuk meg értékelni azt, amink van, amikor már (majdnem) elveszitettük. (Idézet tőlem.)

Írj hozzászólást

Az email címed nem jelenik meg.