Néha a depresszió csendes, de attól még igazi

Van, mikor senki nem tudja. Mert nincsenek könnyek, sírás, önpusztító gondolatok. Kívülről nem látszik, de ilyenkor is jelen van.

A depresszió…

Néha egyszerűen csak olyan, mintha nem hallgatna meg senkit, máskor pedig, bár úgy tesz, mintha hallana, nem fogja fel a szavak értelmét. Lehet, hogy nincs energiája senkire és semmire, de az is lehet, hogy nem tud semmilyen érzelmet sem kifejezni, sem elfogadni.

Olykor a depresszió mosolyog, de csak udvariasságból folytat beszélgetést. Máskor egyedüllétre kényszerít, és annyira elfogyaszt, hogy nincs erő harcolni ellene.

Van, hogy teljesen kimerít, hogy mozdulni sem lehet miatta, még akkor is, ha nem történt semmi fárasztó egész nap. Miatta a legegyszerűbb mindennapi feladatok is annyira nehéznek tűnnek…

Lehet, hogy hagyja, hogy ötletek szülessenek, de megvalósítani már nem engedi őket – elveszi a kedvet. Az is lehet, hogy nem enged az ágyból sem kikelni, s ellopja az összes motivációt és energiát.

Lehet, hogy elfojtja az érzelmeket, mintha minden – az öröm, a bánat, a düh – megsemmisülne. Azt súgja, értelmetlen érezni… 

Néha a depresszió néma, de attól még igazi. Miatta van, hogy nem vagyunk szokásos önmagunk, vagy nem akarunk a szeretteink közelében lenni, vagy nincs energiánk szeretni. Miatta nem akarunk olyan dolgokat csinálni, amiket szeretünk; pontosabban, semmit nem akarunk csinálni.

A depresszió nem mindig látszik szomorúnak, és olykor nem is hangos, harsogó. Nem sírunk minden éjjel miatta. Csak szépen csendben elveszünk. Mintha csak félig léteznénk. Ott van bennünk. Egy érzés, amit elrejt a maszk, amit kifelé mutatunk…

EZ IS ÉRDEKELHET:

Még nincs hozzászólás

Írj hozzászólást

Az email címed nem jelenik meg.