Tamás szemében vad szenvedély lobogott, de a hangjában düh és elkeseredés vegyült. Júlia szavai halálra gyötörték. Pedig azt hitte, hogy ez lesz az a nap. A gyűrű ott lapult a kabátja zsebében.
– Figyelj, találsz majd egy kedves, jó modorú lányt, aki szeretni fog, te leszel a mindene és tökéletes asszonykája lesz a szép házadnak, de én nem lennék az. Én nem!
– Az lennél.
– Nézz rám! Csúnyácska vagyok, nehéz velem és fura dolgaim vannak.
– Szeretlek!
– Túl spontán vagy, hogy megértsd az én szabálykövető rendszerem!
– Szeretlek!
– És veszekednék. Mint most is. Gyűlölöm a sok emberes összejöveteleket, utálnád az írásaimat, boldogtalanok lennénk, azt kívánnánk, hogy bár ne csináltuk volna és unalmasak lennénk.
– Van még valami?
– Nem, több már nincsen.. Kivéve… nem hiszem, hogy valaha férjhez megyek. Boldog vagyok így. Túlságosan szeretem a szabadságom ahhoz, hogy feladjam.
– Szerintem ebben tévedsz.
– Nem!
– Szerintem férjhez mész. Találsz valakit, akit megszeretsz, akiért élni-halni fogsz, mert ilyen vagy és ez lesz.
Tamás még ki akarta használni az utolsó perceket, amiket Júliával tölthet. Maradásra akarta bírni, mert számára minden perc ajándék volt vele. Talán várta, hogy megváltozik a lány véleménye és bevallja, hogy ő is viszontszereti. Vagy csak egyszerűen várt valami alamizsnafélét, amiben találhat egy halvány, utolsó illúziót. Aztán azt gondolta, hogy a szerelmének legnagyobb tanúbizonysága, hogy elengedi a lányt. Egyszerűen csak időt ad neki.
…
Hónapokkal később összefutottak az utcán. Júlia megváltozott. A frizurája laza kontyba volt tűzve. Már nem az a hosszú, szabadon hordott fazon volt, amellyel mindig játszott a szél. Más lett az arca is, nem volt az a pirospozsgás már. Olyan sápadt színe volt, mint a szerelem betegeinek.
– Írsz még? – kérdezte Tamás.
– Már nem. Tönkretett mindent a vérmérsékletem. Ha egy könyv szereplője volnék, akkor minden egyszerűbb lenne. Boldogan lemondanék a világról.
– Miért gondolod így?
– Talán… Lehet, hogy elkapkodtam a visszautasítást.
– Majd belehaltam a hiányodba és most azt mondod, hogy ha újra megkérnélek, igent mondanál?
– Úgy gondolom, igen.
– Szeretsz?
– Fontosabb, hogy szeressenek. Azt akarom, hogy szeressenek.
– Az nem ugyanaz.
– Tudom. Csak én… tudom… tudom, hogy… a nőknek van esze, és van lelke, és nem csak szíve. Vannak vágyaik, céljaik, tehetségük. Nem csak szépek. Ki nem állhatom amikor azt mondják, hogy egy nő csak szerelemre vágyik. Ez nem igaz. De nagyon magányos vagyok.
– Nem foglak újra megkérni. – Tamás mélyen belenézett abba a barna szempárba. Júlia élete szerelme volt. – Viszont meghívlak a sarki cukrászdába. Ha még a fahéjas habos kakaó a kedvenced. – kacsintott a lányra.
– Igen.
– Akkor jó. És írnod kell. Írd meg azt a történetet, hogyan fogsz a szerelmes udvarlóddá tenni megint, és hogyan fogod megkérni te az én kezem.
Mindketten nevettek és elindultak a cukrászda felé.
EZ IS ÉRDEKELHET:
😘