Sétálok az őszi délutánban. Imádom a színeit, ahogy csodálatosra festi a tájat. Az ezerszínű levélszőnyeget a talpam alatt. Érezni a közeledő tél lépteit. Beburkolózni a köd fátylába és elgondolkodni az elmúlás misztikus voltán. Sokak az elmúlás fájdalmát érzik az ősz beköszöntével, a nyár pezsgésének tovalibbenését. Én amolyan békés lecsendesedésként gondolok rá.
Odaérek az óriási vaskapu elé. Nekifeszülök, hogy ki tudjam nyitni. Síremlékek tömkelege fogad. Ilyen tájban a temető is megváltozik. Egyre több mécses kerül a sírokra, megtelnek a márványvázák és árvácska bólogat az őszi szélben.
Sétálok a fűben kitaposott ösvényen. Visszaidézem az arcokat, a mosolyokat, történeteket, intelmeket, miközben megsimogatom a keresztfát. Így válik eggyé a világom az övékkel. Mert élet és halál között nincs éles határ. Senki sem tudja előre, hogy az lesz az utolsó találkozás, az utolsó beszélgetés vagy éppen az utolsó csók.
Édesapám halálának fájdalma pedig különösen felerősödik halottak napja környékén. A haldoklása mélyen beleégett az emlékezetembe. Tragikus hirtelenséggel összeesett, aztán agyhalottá nyilvánították. Tudtam örömömben sírni, amikor ébren találtam, és tudtam a kínkeserves tehetetlenségtől sírni, amikor szenvedett, vörösödött, ráncolta a szemöldökét és a fájdalom és a könyörgés keverékét láttam a szemében. Aztán megértettem, hogy a halált várjuk. Nem az orvosok az érzéketlenek, hanem mi reménykedtünk a csodában. Hidegek voltak a végtagjai, nekem pedig potyogtak a könnyeim, ahogy meséltem neki, ahogy pusziltam a puha haját, ami már nagyon megnőtt, a borotvált arcát és a kezeit.
Ki fog az oltárhoz kísérni? Ki fog az unokával játszani és elkényeztetni? Ezek az én apukám feladatai… nem tudtam megbirkózni a látottakkal.
Egy idő után fura szaga lett apának. A halál szaga volt? Kaptam egy fekete nadrágot, de én nem akartam! Mert ezzel a legkisebb reményt is kiöltem magamból. Az élő apukám gyászolásához vettem ruhát. Ezt a lelkiismeretem nem bírta el!
Olyan sokan vagyunk, akiknek együtt kell élniük azzal, amit tettünk, és amit nem tettünk azon az utolsó napon. Ha láttuk volna a következményeket!
Mára a tudás haszontalanná vált. Elment. Aztán csak kavarogtak bennem a kérdések és a gondolatok: a szeretet vajon tényleg olyan erős, hogy itt tud tartani egy haldoklót? Gyávaság vagy erő meghalni?
Itt maradni nagyon nehéz…
Kétségtelenül vallásos nevelést kaptam, ezáltal a vallás és a hit az életem része lett, de a racionális énem egy másik magyarázatot is beenged a gondolataimba, miszerint: az emberek biztonságra vágynak. Képtelenek elviselni a gondolatot, hogy a szeretteik már nem léteznek, és magukat sem tudják nem létezőnek elképzelni. Talán csak azért hiszünk a túlvilágban, mert nem tudjuk elviselni, hogy ne így legyen. Viszont még ez is nagyon kevés. Nem érzem apa lelkét, csak az ürességet és a hiányt. Nincs jelen a házban, csak én látom a mozdulatait, a ténykedését és az általa használt tárgyakat, amik most pihennek. Nincs lélek, sem ott, sem velem, sehol.
Egyébként is, mi a „gyors” halál? Mennyi ideig tart? Egy másodpercig? Tízig? Van fájdalom? Vagy csak a meztelen pánik? Mi egyáltalán az, hogy „gyors”? Semmi sem gyors. Kétlem, hogy a gyors, vakító fájdalom tényleg gyorsnak hat. Volt ideje, hogy leperegjen előtte az élete? Benne voltam? Mit élt át apa abban az időtávban, amikor vasárnap délután elköszöntem tőle a kórházban és hétfőn 11-kor kaptam a telefont, hogy elment? 35 nap a halálba gyors? És az utolsó éjszaka? Az utolsó lélegzet után akart még levegőt venni, vagy csak elaludt? Akart még küzdeni vagy elfáradt?
Hogy lehet valamit feldolgozni, ha nem tudod a kérdéseidre a válaszokat!?
Minden, ami összeáll, széthullik. Minden. Mind elmegyünk. Aki marad, az szenved. Az emlékezet is széthullik? Nem marad egy szellem sem, csak annak az árnyéka? Az elején gyötör, feldúlja az álmaidat, és később? Messzebb úszik, széthull az emlékezetemben és mindenki máséban meghal újból?
A halál tökéletes munkát végez. Nemcsak azt viszi magával, akit temetünk, hanem minket is, akik hátramaradunk. Csak a mi lelkünket nem gyászolja senki, mert annak a halálát nem ismerik fel. Azt hiszik, csak sérült, pedig nem. Halott lelkek, akik sosem tudnak újraéledni. Az ő haláluk is véglegessé válik a másik nélkül.
Aztán van az az időszak, amikor nem vágyom válaszra. Nem is adom meg neki az esélyt. Megfordulok, és elindulok az én valós világomhoz. Magam mögött hagyom azokat az órákat, amiket átéltem a kórházban, bárhogy történt is. És magam mögött hagyok egy másik Kornéliát is. Ott hagyom a reménykedő énemet, aki hitt apa gyógyulásában. Mert ekkor már érzem. Olyan vagyok, mint egy áruló. Elárulom apát, a vele való kapcsolatomat és a saját szívemet is. Már nincs heroinom. Reménykedek benne, hogy így, az én drogom nélkül is végigcsinálok mindent. Méltósággal, ahogy neveltek. Aztán elmosolyodom kínomban. Méltóság. Valóban azt hiszem, hogy az ellenkezésem, a tagadásom, a „nem” válaszom az a méltóságot takarja? Dobnám a méltóságom mindenki elé, ha apa csak műszakos lenne, hazajönne, megölelne és mondaná: szia Picikém! Ezért minden méltóságomat odaadnám.
Állok apukám keresztfájánál a csendes temetőben. Susognak a fák, csak néha lehet hallani: ez ő, ez ő, ez ő! Aztán minden újra csendes lesz. Álmodik a temető. Az ősz csendjében ott van az ígéret, a haldoklásban az újjászületés és a remény. Még találkozunk!
Letörlöm a könnyeimet és kisétálok a temetőből.
Ez nagyon szép volt!😭