„Ebből büntetlenül ehetsz akármennyit”. Lehet, hogy te is találkoztál már ezzel az ajánlással különféle reform-receptek, ilyen-olyan mentes, alacsony kalóriás összetevők kísérőszövegeként.
Mi a baj ezzel a mondattal?
A meglátásom/megélésem/tapasztalatom szerint a 4 szóból 2-t, nevezetesen az „büntetlenül”-t és az „bármennyit”-t mindenképpen érdemes körüljárni.
1. Jöjjön először a „bármennyit”!
Miért akarna az ember, a Homo sapiens bármennyit (=az elegendőnél, a szükségesnél többet) enni valamiből? A válasz természetesen mindenkinél más és más, valamint rengeteg okra vezethető vissza, be lehetne hozni számos történelmi, generációs örökségünket is, a DNS-ünkbe ragadt háborús, éhezős mintákat, stb, az előző cikkemben pont erről a megközelítésről írtam, ezért itt most nem ebből a szempontból szeretném vizsgálni a témát. Már csak azért sem, mert az „ebből büntetlenül ehetsz akármennyit” gondolat sugallta túlevés a legtöbb esetben nagy valószínűséggel nem (csak) a háborús minták működtetéséről, hanem valamilyen lelki hiányállapot étellel való elnyomásáról szól.
Legyen ez a hiányállapot egy „egyszerű” fáradtságtól kezdve, valaminek a halogatásán át, feszültségoldásig, szeretetéhségig bármi, az evés ilyen esetekben egy, önmagunk előtt is könnyen leplezhető látszatmegoldás (hiszen enni, azt kell).
No de létezik-e például az a Nutellás palacsintamennyiség, amivel elérhetem a vágyott, de az életemből hiányzó szeretetet? Arra vágyom, hogy valaki várjon otthon, esténként átöleljen, fontos legyek, stb-stb, de nincs, ezért ölelés helyett tolom magamba a Nutellás palacsintát, aztán meg hibáztatom magam az akaratgyengeségért, a Nutellát a cukortartalmáért, és persze csak nem jön az a királyfi, és minden bizonnyal azért nem, mert egy dagadt disznó vagyok és senki se szeret. És valahogy mindig bezárul a kör.. Aztán időről időre felvillan egy-egy új remény, jellemzően a reklámokban, hogy „ebből büntetlenül ehetsz akármennyit..”
2. Nézzük is a „büntetlenül”-t!
Hogyan kapcsolódhat össze a táplálkozás, mint létszükséglet a büntetéssel (hacsak nem éppen loptad valakitől azt az étel )? Mi itt a bűn, ki a bűnös, ki a megkárosított, ki büntet kit és mivel, és legfőképpen miért?
Akárhogy is nézzük, két szereplője van az evésnek: az „evő ember” és az étel. És van még egy kulcsfontosságú tényező, ami pedig a felnőtt cselekvést a gyermekitől megkülönböztető felelősségvállalás.
EZ IS ÉRDEKELHET: 5 EGYSZERŰ TIPP TÚLEVÉS ELLEN
Mit is jelent felelősséget vállalni?
Kézbe venni az irányítást. Őszintén fel- és elismerni, hogy a saját jóllétemért, a testem épségéért, egészséges működéséért, hízásáért-fogyásáért, kondíciójáért én magam vagyok a fő felelős. Amikor pedig valamilyen oknál fogva kicsúszik a kézből az irányítás, hajlamos az ember bűnbakot keresni, valakit, valamit hibáztatni, önmagán kívül eső okot keríteni a kudarc indoklására, és egyúttal a megoldást is önmagán kívül keresni.
Kiváló bűnbakok esetünkben a „bűnös”, egészségtelennek és/vagy hízlalónak címkézett ételek. Azok tehetnek arról, hogy ebben a hónapban sem sikerült a kitűzött súlyt elérni.(?) Ki kell iktatni, totálisan megsemmisíteni, önmagamtól abszolút megtagadni, egy „büntetlen” verziójával helyettesíteni, és akkor győztem.(?)
Hogy is büntetnek ezek a bűnös ételek? Kiszólnak a tányérból, hogy „Na most aztán jól felhízlallak, te kis malac!? Téged, a rossz genetikával, hízékonysággal sújtott szegény áldozatot, bezzeg a nádszálvékony, össze-vissza zabáló szomszéd..!”
Mi lehet a különbség a hízó áldozat és a bezzeg- szomszéd között?
Lehetséges, hogy ennél a szomszédnál az ösztön és a tudatosság együtt van jelen, amikor evésről van szó? Lehet, hogy ez a szomszéd, ösztönösen figyelve a teste jelzéseire, tudatosan azért eszik, hogy az éhségét csillapítsa, hogy a testét táplálja akkor, azzal és akkora mennyiséggel, amire és amekkorára épp szüksége van a megfelelő működéshez? Aztán amikor jóllakott, megy tovább és teszi vígan, energikusan a dolgát, nem pedig érzéseket, lelki hiányállapotokat, érzelmi szükségleteket igyekszik ételekkel betömködni magában, a bűnös – nem bűnös összetevők bűvkörében forgatva a gondolatait.
Vagyis amikor épp teljes erőbedobással harcol, küzd valaki mondjuk a (bűnös) finomított cukorral készült, mosolygós kakaós tekercs vagy a milánói makaróni ellen, akkor mi van a figyelme középpontjában? Hát nem pont az a makaróni és mosolygós kakaós tekercs-e, amit éppen kiiktatni szeretne onnan és az egész életéből?
Továbbá aki figyelemmel kíséri az aktuális táplálkozási trendeket, nehezen talál olyan igazságot, amelynek ne létezne egyidejűleg az ellenigazsága is. Szinte minden étel, összetevő egészségkárosító hatásáról lehet rémhírt találni, máshol pedig akár ugyanezek üdvözítő hatásáról is számolnak be „kutatások”.
Ezenkívül a csökkentett energaitartalmú, low carb, ’low minden’ ételből is ugyanúgy túl tudja magát enni az ember, mint a velős pacalból, sőt, a „büntetlenül ehetsz belőle” típusú ételeknél ott a hamis biztonságérzet is. Aztán egy bizonyos mennyiség után valahogy mégis feszül a has, már-már hányingerig fajul az érzés, egyre nehezebben veszi a levegőt a „büntetlenül evő ember”, közben meg nem is volt olyan finom, vagy legalábbis nem a várt ízélményt hozta (mint a „bűnös verzió”), jó drága is volt, és ott tartunk, mint az előző bekezdés végén, hogy nem vagyok elég jó, nekem sose sikerül semmi, csak egy dagadt disznó, akit senki nem szeret…
Hogyan is törhető meg az ördögi kör?
Jöjjön a konklúzió 3 pontban:
1. Felelősségvállalás: a saját táplálkozásomért, életmódomért, testsúlyomért én magam vagyok a fő felelős (felelősséget vállalni = kézbe venni az irányítást)
2. Tudatosság és ösztönösség együttes jelenléte: a felelősségvállalás nem azonos a hibáztatással. Bizonyos ételfajták, összetevők hibáztatása, kiiktatása csak elfedi a valódi problémát, és még inkább az evésre, ételekkel való foglalkozásra tereli a figyelmet. Természetesen nem arról van szó, hogy válogatás nélkül együnk bármilyen „junk food”-ot, sőt. Arról, hogy figyeljünk a testünk jelzéseire, higgyünk a test bölcsességében. És dekódolva a testünk jelzéseit, válasszunk tudatosan e jeleknek megfelelő táplálékot!
3. Az ételek nem alkalmasak hiányzó érzések pótlására!
Amint felismertük, hogy amit művelünk, az csak „helyettesítő evés”, törekedjünk olyan tevékenységeket találni, amelyek teljesen függetlenek az evéstől, de örömet okoznak nekünk. Érdemes kezdetben egy listát is írni olyan tevékenységekről, amelyeket már régóta halogatunk „majd ha egyszer lesz rá időm” felkiáltással. Legyen ez akár körömlakkozás, cikkek, könyvek olvasása, kézműveskedés, bármi, akár kis semmiségnek tűnő dolog is (sőt, kezdetben ezek a legjobbak erre a célra!), és amikor megcsap a helyettesítő evés szele, gyorsan elő a listát, és jöjjön róla az, ami az adott pillanatban úgy érzed, a leginkább emelni fog!
És ne feledd, ráérsz! (Legalábbis az eredeti terv szerint eszegetni ráértél volna, igaz?)
Nagy Karolin
A cikk szerzőjéről:
2020-ban épp 36 éves vagyok. Egy közel 20 éven tartó evészavarok (anorexia, bulimia) uralta időszak is áll a hátam mögött, ennek – coaching- és tudatos gondolkodásra „ébredező” szemléletű – tapasztalatait, konklúzióit szeretném ezekben a cikkekben átadni mindazoknak, akiket bárhogyan is megszólít az érzelmi alapú evés (pszichológiai éhség, stresszevés) témája.
Eredendően látássérültek pedagógiája szakos gyógypedagógusként végeztem, dolgozom is részidőben a budapesti Vakok Iskolájában. Emellett szenvedélyem az írás, két vidám, pozitív szemlélődésre hívó, színezőkkel illusztrált könyvem meg is jelent már, egyik a felnőtteknek szóló „Nem lesz ebből kalamajka, van nála egy balalajka” című, a másik pedig ennek gyermek-verziója, az „Állati nyelvtörők iskolája”.
És ami – számomra – a legfontosabb jellemzőm: van egy remek férjem és egy csodálatos, 5 éves kislányunk.
Ahol megtalálható vagyok:
www.facebook.com/nagykaroliniroioldal
www.nagykarolin.hu
www.instagram.com/nagykarolinwrites
EZ IS ÉRDEKELHET: NEM LESZ EBBŐL KALAMAJKA… – KÖNYVAJÁNLÓ ÖRÖKIFJAKNAK
