Adni akartam neki, mindig csak adni. Mert oly sokat kaptam tőle már a legeslegelején. Törődéssel, figyelemmel érkezett, olyannal, amit addig nem ismertem. Bátortalanul ugyan, félszegen, de folyamatosan jött, kétséget nem tűrően.
Talán nem tudta még, merje-e kitárni a lelkét, talán én sem tudtam, megengedem-e látni neki az enyémet. Csak az volt biztos, hogy a szívünk, mint a mágnes húzott egymáshoz. S akkor azt mondtam: igen.
Ez is érdekelhet: A NŐNEK SZERETVE JÓ
Ez az, amit mindig is kerestem, amiért könyörögtem az Istennek, hogy adja meg számomra az életben. Amiről csak ábrándoztam, és reméltem, hogy nem csak a könyvekben létezik.
És ezt a lelket ismertem fel abban a pillanatban, amikor megláttam. Aztán jöttek a félelmek, a kétségek, és az eszem rögtön elcsitította a lelkemet, hogy még ne szeressen, csak óvatosan, halkan, csendben lépjen be az ajtaján, hogy ha bajt észlel, ki tudjon osonni.
Nem akartam fájdalmat. Ő sem akart. De attól kezdve, hogy találkoztunk csak a remény maradt, és begyógyultak a sebek.
Tudtuk, hogy nem lesz könnyű, de minden könny és minden harc egymásért, megérte. Ilyen köteléket csak nehézségek árán lehet teremteni. De tudom, és érzem, mint akkor ott, amikor megpillantottam, hogy egymásban boldogságra lelhetünk amíg világ ez az őrült világ.
Ha tetszett Agárdi Zsóka írása, és szívesen olvasnál hasonló léleksimogató írásokat tőle, keresd már megjelent könyvét a könyvesboltokban!
