Nem ígértél semmit.
Sőt, az igazat megvallva, kimondottan utaltál is rá, hogy egyetlen éjszaka minden, amit adni tudsz.
Én nem is akartam többet. Csak egy könnyű kalandot. Csak egy éjszakát.
Az illúzióját akartam annak, hogy újra fiatal vagyok.
Hogy kívánatos vagyok, hogy kellhetek még.
Azt a hevületet, mikor nincs idő levenni a ruhát. Mikor nincs józan ész, nincs előrelátás, nincs megfontolás. Csak őrület.
Igen, azt az őrületet akartam.
Kiszabadulni – egyetlen éjszakára – a megszokás rutinjából.
Abból, hogy mindig ugyanott, ugyanakkor.
Mindig ugyanúgy.
Az ismert helyett az ismeretlenre vágytam, a megszokott puhaság helyett a vad mámorra. Azt akartam, hogy valaki fogja marokra a hajam, rántsa hátra a fejem és kergessen önkívületbe. Vagy még azon is túl.
Igen, erre vágytam, miközben a poharam pereme felett néztelek. Egyetlen éjszakát ígértél. Pont annyit, amennyire vágytam. Pont úgy néztél rám, ahogyan akartam.
Tudtam, hogy jó lenne veled. Nagyon jó.
Az utolsó kortyomat felhajtva azonban mégis nemet intettem. Fogtam a kabátom, és kisétáltam a bárból. Ki a hűvös levegőre.
A taxiban még egy pillanatra sajgott a vágy bennem, ám a lakásba lépve már nyoma sem volt.
Halkan csusszantam be az ágyba és simultam a háthoz, amihez 20 éve minden éjjel. Hallgattam a szuszogást, ahogy 20 éve minden éjjel. Nagyot sóhajtva hunytam be a szemem és elrebegtem egy hálaimát a józan eszemért.
Ez volt a valóság. A puha, a meleg, a biztonságos. A másik pedig, csak egy röpke